Az energia, az élelmiszer és a fegyverek után új erőforrás került a szuverenitási viták középpontjába: a mesterséges intelligencia (MI). Orbán Viktor Tusnádfürdőn kijelölte az irányt a mesterséges intelligencia jelentőségét illetően, de ez a kérdés manapság már a nemzetközi hatalmi játszmák színtere. Képes lehet-e egy közepes méretű állam arra, hogy a mesterséges intelligenciát a szuverenitás új pillérévé tegye, meghaladva az uniós szabályozási korlátokat? Ehhez nemcsak politikai akarat, hanem kifinomult stratégiai egyensúlyérzék is kell.
A mesterséges intelligencia körüli globális verseny hatalmi kérdés. Ahogyan az energia, az élelmiszer vagy a fegyverkezés, úgy az MI esetében is megkezdődött az erőforrások geopolitikai újraértelmezése, ahol az adat, a számítási kapacitás és az algoritmikus befolyás nemzetközi beágyazottsága egyre inkább a nemzeti érdekérvényesítés része.
Azok az államok, amelyek képesek az MI-t saját stratégiai céljaik szolgálatába állítani, nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is megerősödnek. A világ vezető hatalmai épp ezért nem csupán fejlesztenek, hanem víziót is kínálnak arról, milyen értékek és érdekek mentén képzelik el az MI jövőjét.
Az Egyesült Államok nyíltan az MI-verseny megnyerésére törekszik: akciótervében lazítja a fejlesztések szabályait, exportfókuszú stratégiát hirdet és globális dominanciát céloz. Kína adatbőségével tör világelsőségre – Hszi Csin-ping kínai elnök stratégiai erőforrásként nevezi meg magát az adatot, és úgynevezett nemzeti adatvagyon kiépítésével szándékozik előnyt szerezni az MI-versenyben. Oroszország központilag vezérelt MI-fejlesztési modellben gondolkodik, elsősorban nemzetbiztonsági és államirányítási szempontból közelítve ahhoz a globális versenyhez, amelyben 2030-ra vezető hatalommá kíván válni. Az Európai Unió ezzel szemben nem a verseny sebességére, hanem annak irányára összpontosít: kockázatalapú szabályozással igyekszik keretek közé szorítani az MI-t, az alapjogok és társadalmi értékek védelmét helyezve előtérbe. Ebben az új egyensúlykeresésben dől el, hogy a mesterséges intelligencia kizárólag nagyhatalmi játszma marad-e, vagy a kisebb szereplők is képesek lesznek önálló pályát kijelölni.
A kérdés: mit tehet egy Magyarországhoz hasonló közepes méretű, technológiaimportáló ország?
Orbán Viktor tusványosi beszéde új fogalmi keretet kínált: az MI-t nemcsak versenyképességi, hanem önrendelkezési kérdésként kell kezelni. Ez a megközelítés közel áll azokhoz a digitális szuverenitási stratégiákhoz, amelyeket Szingapúr vagy Izrael is alkalmaz. Ezek az országok nem törekednek teljes technológiai önellátásra, hanem különböző fejlesztési területekre fókuszálnak – például védelmi vagy egészségügyi vetülettel, ahol saját igények mentén nemzetközi értéket teremtenek. Ezek az államok nem „MI-szuperhatalmak”, de stratégiai aktorok, ugyanis saját MI-rendszereiket nemzeti célokra használják, miközben globális partnerek maradnak.
A digitális szuverenitás tehát nem az elszigetelődésről, hanem a stratégiai autonómiáról szól – arról a képességről, hogy egy állam saját maga dönthessen az MI-rendszerek felhasználásáról, hozzáféréséről és működéséről.
Magyarország MI-stratégiája egyértelműen ebbe az irányba mozdult el. Magyarországon 2019 óta létezik nemzeti stratégiai dokumentum a mesterséges intelligencia területén, 2025 tavaszától pedig kormánybiztos felel az MI-képességek összehangolásáért; ősszel a kormány benyújtja a Magyar Mesterséges Intelligencia Hivatal létrehozásáról és az uniós MI-rendelet hazai végrehajtásáról szóló törvényjavaslatot, amely a szükséges intézményi kereteket hivatott megteremteni.
