A gyűrűk urai

Aranygyűrűsök. Ők azok, akiknek az általános iskola felső tagozatától az államvizsgáig bezárólag minden vizsgajegyük, bizonyítványuk jeles volt. Kevesek részesülnek e rangos kitüntetésben. Úgy mondják, nekik papírjuk van arról, hogy tehetségesek és szorgalmasak. Vajon az életben miként boldogulnak a rendkívüli képességgel? Honorálja-e a hétköznapok világa a jóval átlagon felüli felkészültséget, magyarán szólva, van-e aranyfedezete az aranygyűrűnek?

Csillognak a vakítóan fehér csempék a hódmezővásárhelyi Erzsébet-kórház nőgyógyászati osztályán. Rend és tisztaság minden négyzetméteren, azt sugallják a körülmények, hogy az osztály főorvosa precíz, gondos és nagyon szigorú ember lehet. Korán reggel keresem a főnököt, dr. Apró Györgyöt, de találkozni csak este tudok vele, mert egész nap operál. Megszólítom a folyosón az egyik beteget, aki Szegedről utazott át Vásárhelyre, hogy Apró doktor megműtse. A középkorú asszony elárulja, régóta hűséges páciense a főorvosnak. Amikor rákérdezek, tudja-e, hogy Apró György aranygyűrűvel végzett az orvosegyetemen, a beteg őszintén megmondja, erről soha nem hallott. Úgy látom, nincs is tisztában a kitüntetés jelentőségével. Merthogy a köznapokban erről alig esik szó.
Apró György pontosan érkezik a megbeszélt időre, és csodálkozik, hogy miről akarom faggatni.
– Utoljára akkor volt szó az aranygyűrűről, amikor megkaptam, és családi körben megünnepeltük. Azóta harminc év telt el – mondja az ötvenöt éves orvos, miközben a múlton elmereng, majd határozottan teszi hozzá:
– Előnyt egyetlen alkalommal jelentett, az elhelyezkedésnél. Bár ez így természetes. Nem támasztottak akadályt, hogy a szegedi női klinikán gyakornok legyek. Oda a hetvenes években nagyon nehezen lehetett bejutni, hiszen a klinikai helyekre akkoriban sokan pályáztak. De a karrierépítésnél az aranygyűrű nem számított. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen az aranygyűrű nem jogosítvány.
A kitüntetett orvos ma már egyetemi magántanár. Huszonkét évig dolgozott a szegedi klinikán, ahol kandidátusi tudományos fokozatot szerzett. Ez idő alatt kétéves angliai tanulmányúton is részt vett, ami jelentősen hozzájárult a szakmai fejlődéséhez. Végül Apró doktor a klinikus tipikus útját választotta. Önállósítani akarta magát, és 1993-ban elhagyta a szegedi egyetemet, a székesfehérvári megyei kórházba ment osztályvezető főorvosnak. Amikor tavalyelőtt megüresedett a hódmezővásárhelyi főorvosi állás, megpályázta. Családja miatt jött vissza Csongrád megyébe, mert ők nem követték a Dunántúlra. Naponta ingázik Szeged és Vásárhely között, az utazás nem fárasztja, és kihasználja az egyetem közelségét is.
– Valamikor megfordult a fejemben, hogy tudós leszek, de az életem másképp alakult. Ennek ellenére jól érzem magam a bőrömben, hajtok annyi hasznot gyakorló orvosként, mint ha a kutatásban értem volna el kimagasló eredményt. Sikeresnek tekintem az életem.
– Otthon hol őrzi az aranygyűrűt tanúsító oklevelet?
– Arra gondol, hogy bekereteztettem és kitettem a falra? Nem csináltam ezt. Ma már olyan nagy jelentőséget nem tulajdonítok az aranygyűrűnek, de azért megvallom, amikor pályáztam, az életrajzomba beírtam ezt a körülményt.
– Nem túl szerény ön?
– Nyugaton megtanultam, mindig a pillanatnyi teljesítmény számít, és a sikerért mindennap meg kell harcolni.
Csaknem fél életét Nyugat-Európában, illetve az USA-ban töltötte az ötvenkét éves Maróti Péter, a szegedi egyetem biofizikai tanszékvezető professzora. Szintén aranygyűrűs, de ő átlagosnak minősíti a karrierjét. Végigjárta a szakmai szamárlétrát, és alig negyvenévesen nevezték ki professzornak. Dolgozott a Phillips cégnél Hollandiában, részt vett a tomográf kifejlesztésében, ösztöndíjasként kutatott Németországban és Franciaországban, majd hat évig oktatott Illinois állam egyetemén. Itthon megszerezte az MTA doktori címét, ennek ellenére is elégedetlen teljesítményével.
– Az aranygyűrű nem biztosítéka a sikeres szakmai előmenetelnek. Állítom, az érvényesüléshez másféle tulajdonságok is szükségesek, mint a tudás, felkészültség.
– Nem elég a tehetség és a szorgalom?
– Nem, de nem is ez a baj. Aki naivan indul, lemarad. Csak későn ismerhetők fel az élet nagy akadályai, amire egyetlen alma mater sem készít fel. Amikor az aranygyűrűt megkaptam, azt hittem, nyitott lesz előttem a versenypálya. Magamnak azt a követelményt állítottam fel, hogy nemzetközi tekintélyű kutatócsoportom legyen. Ez csak részben sikerült, mert nem várt akadályok tornyosultak előttem, így nagyot dobni nem tudtam. Tudomásul veszem, annál tovább nem jutok, mint amennyit eddig elértem. Ha újból kezdhetném, csak a kutatással törődnék.
– Mit tanácsol a jövő aranygyűrűseinek?
– Ne higgyék azt, hogy aranyfedezetet jelent a boldoguláshoz. Az elismerést csak a mindennapi küzdelemmel lehet megszerezni!
Akik jól ismerik Maróti Pétert, csak azok tudják, milyen magas mércét állított fel maga előtt. Osztálytársai szerint arról álmodozott a gimnáziumban, hogy Nobel-díjas tudós lesz. A pénz, a gazdagság, a hatalom soha nem érdekelte. Ám annak ellenére, hogy nem dicsekszik eredményeivel, nem adta fel, hogy a világ egyszer tényleg rá figyeljen. A fényenergia hasznosításával foglalkozik. Csoportjával azt kutatja, miképp raktározzák el a baktériumok fény hatására az energiát. Búcsúzásnál azt mondja, később talán lehet ebből még valami.
Maróti Pétert és a többi aranygyűrűst példaképül állítják a diákifjúság elé. A szegedi Ságvári-gyakorlógimnáziumban külön arcképcsarnokot készítettek a kitüntetteknek az iskola folyosóján. Így mindennap láthatják a fotókat a diákok, akik büszkék is elődjeikre. Ezt Kánitz József tanár úrtól tudom, aki személyesen ismeri a középiskola eddigi hat aranygyűrűsét. A 275 gimnázium országos ranglistáján évtizedek óta a szegedi a 7–10. helyet foglalja el, ami az alma mater kimagasló eredményeinek köszönhető. Ebben osztoztak Maróti Péter és társai is. Kánitz József helyzete különleges, a hatodik évtizedében járó pedagógus diákja, majd igazgatója is volt a gimnáziumnak.
– Az iskola fő érdeme, hogy nemcsak felismeri a tehetséget, hanem gondozza is. Nálunk régóta tudatosan készítettük az életre az extraklasszisokat. Sokszor fogták ránk, hogy elitet nevelünk, versenyistállót csinálunk. Ez így nem igaz. Csak mindig figyelmesebben foglalkoztunk az átlagon felüli gyerekekkel. Ezáltal felhoztuk a gyengébbeket is.
A gimnázium valamennyi aranygyűrűsének a gyermeke is a Ságváriban végzett. Ennek a kötődésnek rendkívüli a szerepe a tanulmányi sikerekben. Egy-egy pedagógus személyiség a generációk sorsát határozza meg. Erről beszél egy másik aranygyűrűs, a negyvenéves Kemenes István, aki 1975-ben kitüntetéses doktori eredménnyel diplomázott.
– Különösen sokat köszönhetek néhai tanáromnak, Suki Bélának. Ha ő nincs, nem is választom a jogi pályát, pedig édesapám a jogi egyetemen volt professzor. Ha nem Suki Béla inspirál, akkor talán az eredményeim sem lettek volna kimagaslóak.
Kemenes István kollégiumvezető bíró a Csongrád Megyei Bíróságon. Gyakorlati munka mellett jogelmélettel is foglalkozik, oktat az egyetemen.
– Eddigi előmenetelemmel elégedett vagyok, azt csinálom, amit szeretek, és abban sikert érek el. Hogy pályám csúcsára hol és mikor érek el, nem tudom. Sokra értékelem az aranygyűrűt, de nem becsülöm túl, mert a megszerzéséhez szerencse is kellett. Sokkal több, mint az eddigi életutamhoz.
Felmértem, hogy az aranygyűrűs szülők milyen életmintát jelentettek gyermekeiknek. Az apák teljesítményét egyik utód sem érte el, de nem is sarkallták arra a szülők csemetéiket, hogy aranygyűrűsek legyenek. Azonban a leszármazottak is sikeresek: Kemenes közgazdász lánya Franciaországban posztgraduális képzésen vesz részt, Maróti matematikus fia Angliában doktorál, és amint befejezik tanulmányaikat, hazajönnek. Apró György angol szakos tanár fia itthon dolgozik.