A kis csontjapánok

A Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban van egy tündéri asszony. Teremőr, olyan ötvenéves forma. Áll az ember, és nézi, csodálja a japán faragásokat, s egyszer csak valaki nagyon halkan a fülébe súgja: „Látja azt a középső figurát? Nézze meg jobban: üveggolyót tart a kezében…” A kicsi asszony szólt. Amire mutat, az ötcentis elefántcsont emberke, egy golyóval birkózik. Öleli, szorítja magához, mintha nem tudná eldönteni: megtartani volna-e jobb, vagy elgurítani. Ha az asszonyka nem szól, aligha veszem észre. De úgy gondolja, hogy szólnia kell. És a pénztárosnak is üzen: „Van egy látogató, képeslapot venne, nem kéne elpakolnod fél hatkor.”
Negyed van, de a netsukék nem engednek. Minden vitrinben tucatnyi csoda: itt oroszlánok, ott majmok, amott bölcsek és halhatatlanok, egyik se nagyobb négy-öt centinél. Az utóbbiak legtöbbje mosolyog, de hát ez így van az idők kezdete óta. Akár élő, akár faragott, a keleti ember arcán ott bujkál a rejtelmes mosoly. S nem csak rejtelem van mosolyukban: bölcsesség és számunkra ismeretlen tudás is.
A magyar kerámia nagy kísérletezője, Schrammel Imre fiatal művészként Kínában járt. Megdöbbenve látta: a keleti ember „olvasni” tudja a természetet. Az egyik császár bivalyokkal és ökrökkel vontatva ötezer kilométerről hatalmas követ szállíttatott a palota kertjébe. Ajándék volt, feleségének szánta. A kő formája, színe és anyaga beszélte el a császár érzéseit, s az asszony értette őket. Attól fogva bármikor elsétált a kő mellett a kertben, az a császár ragaszkodására emlékeztette.
Mi elszakadtunk a természettől.
Az európai ember, ahogy kilép városainak aszfaltozott biztonságából, vak és süket lesz. Gyámoltalanul lépked a hegyek között, nem ismeri az erdő fáit, madarait, és bajban van, ha csónakkal kell átkelnie egy folyón. Az urbánus fehér ember a természetben csak akkor érez biztonságot, ha puska van a kezében, s lődözhet mindenre, ami gyanúsan mozog. És lő is, mert számára a természet ismeretlen, tehát ellenség, amelyet le kell győzni.
Az eredményt ismerjük.
A kínaiakat említettem az előbb, nem véletlenül. Döntő hatásuk volt a japán kultúrára. Csakhogy ezt a hatást a japánok magukhoz igazították, és egészen sajátossá tették. Alig van még nép, amely már-már vallásosan természet közeli életet él, ennyire finom ízléssel készíti tárgyait, és csinosítja környezetét. Kicsiben nagyot alkotni: ezzel kezdték jó ezer éve. És a világ azóta megismerte a japán kerteket, az ikebanát, a kimonót, a teaszertartást, vagy a bonszajt, a természet miniatürizálásának művészetét.
A nagy kunszt mégsem abban áll, hogy mindezt létrehozták, hanem abban, hogy meg is tartották. Megtartották a Toyota kocsik, a Honda motorok, a Fuji filmek, a Nikon fényképezőgépek és a Sony kompaktlemezek ellenére.
Mi ezt nem értjük.
Nekünk azt duruzsolták a fülünkbe ötven éven át, hogy a zacskós tejnek, a Sokol rádiónak és a nejloningnek, vagyis a fejlődésnek ára van. Úgy fizethetjük meg, ha gyújtóst csinálunk az idejétmúlt tulipános ládából, ha ünnepeken se hordjuk a hagyományos viseletet, és népdalaink helyett angol slágereket fütyürészünk.
A japánok semmit nem aprítottak öszsze. És nem érdekli őket, mosolyog-e a világ, amikor nyakasan ragaszkodnak a no drámákhoz, a karatéhoz, a gésákhoz. És mit ad Isten? A világ fejet hajtott ragaszkodásuk előtt.
Ezt kéne megtanulni tőlük.
Hogy semmit nem engedünk abból, ami a miénk. Abból, amit a szívünkben hordunk, ápolunk, dédelgetünk és nemesítünk ezer éve, bármit beszélnek a „korszerűség” álarcában járó-kelő idegenek.
A japánoknak mondhattak, amit akartak, mentek a maguk útján. És megmutatják még az ilyen semmi kis vicik-vacakban is, amilyen a netsuke, hogy képesek belevarázsolni kultúrájuk titkát és erejét.
Mert mi is ez a netsuke?
Japánban a kimonót textilövvel fogták össze, s minthogy a XVIII. században még nem hordtak aktatáskát, viselői az övre erősítették szükséges apróságaikat: az írószertartót, vagy éppen az orvosságosdobozt. A zsinórt áthúzták az öv alatt, és végére, hogy ne csússzon ki, egy darabka szépen faragott elefántcsontot raktak. Ez volt a netsuke.
És most tovább, mert a teremőr aszszonyka másik vitrin felé terel.
Az üveg alatt Fukurokudzsu üldögél, a hosszú élet szerencseistene, mellette Hotei és Daikoku, akik más ügyekben voltak szerencseistenek. Ezen a Fukurokudzsun a japánok nyilván bosszút akartak állni: nagyon csúnya figurát faragtak belőle. Nagy fejű, kopasz, zord atyafi pislog ki a vitrinből, akit azért láttak ilyennek itt lenn a földön, mert kevesek kívánságát hallgatta meg. De lehet, hogy attól lett zord, amiért végig kellett hallgatnia a sok átkot, amit rászórtak a rövid életű milliók.
Bezzeg vidám fickó a marhatolvaj és szomszédja, a lócsutakoló. Mindez abból következhet, hogy az állatokkal való foglalatosság, akkor is, ha olyan kockázattal jár, mint a marhalopás, nem pusztítja a kedélyt úgy, mint az emberek közötti járás-kelés.
Annyit még elmondanék, hogy Hopp Ferenc, a múzeum névadója, Morvaországból érkezett hozzánk a negyvennyolcas szabadságharc után, és szép vagyont gyűjtött mint optikus. E vagyonból ötször körbeutazta a földet, s mint szépet szerető ember, Japánban sok műtárgyat vásárolt. Mikor ezek száma elérte a négyezret, a derék férfiú levelet írt, és ebben gyűjteményét, házával együtt a magyar fővárosra hagyta.
Eltelve e szép életút emelkedettségével, fél hat után öt perccel leballagtam a földszintre, hogy a pénztárban képeslapot vagy katalógust vegyek. Nem sikerült. A hölgy már elpakolt.
Az emeletről együttérzőn nézett le rám a teremőr asszonyka.
Hiába, no, más a fent és más a lent. A múzeumban is.

A Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum címe: 1062 Budapest, Andrássy út 103. Telefonszáma: 322-8476. A múzeum hétfő kivételével délelőtt 10-től este 6-ig látogatható. Belépődíj a felnőtteknek 300, diákoknak, katonáknak és 65 év alatti nyugdíjasoknak 150 forint. A családi jeggyel két felnőtt és gyermekeik 600 forintért nézhetik meg a kiállítást. Ingyen léphetnek be a könyvtárosok, a pedagógusok és a 65 év feletti nyugdíjasok, illetve vasárnap a diákok. Az idegenvezetés magyar nyelven 1500, idegen nyelven 3000 forintba kerül.