A kollektív megtorlás dekrétumainak atyja

Ötvenhét évvel az úgynevezett Benes-dekrétumok megszületése után az európai sajtó egy régen halott politikus nevétől hangos. Csehszlovákia első világháború utáni létrejöttének talán legfontosabb szereplője, később többször is a köztársaság államfője volt az a dr. Eduard Benes, akinek pályaképe – még lazán fölvázolva is – érthetővé teszi mindazokat a történelmi tragédiákat, amelyek összekapcsolódnak a nevével.

Benes 1884-ben született, tanári diplomát szerzett, majd a prágai egyetem közgazdászprofesszora lett. 1915-ben Svájcba, majd Párizsba költözött, ahol a csehszlovák nemzeti tanács főtitkáraként – Tomas G. Masarykkal együtt – megszervezte az Osztrák–Magyar Monarchia ellen irányuló propagandát. A cseh törekvések orgánumának, a La Nation Tchéque című lapnak a szerkesztésén kívül Benes nevéhez fűződik a tervbe vett szláv állam kontúrjának megrajzolása, és a Detruisez l’Autriche-Hongrie (Ausztria– Magyarország lerombolása) című programterv megírása. Az 1916-ban kiadott pamflet új csehszlovák térképét a francia cenzúra akkor még nem engedte közzétenni, később azonban ennek alapján szabták ki a saint-germaini békekonferencián született Cseh-Szlovák Köztársaság határait. A háború végére már ideiglenes kormányként működő cseh nemzeti tanács élére a Benesnél 34 évvel idősebb, jóval mérsékeltebb Masarykot jelölte az antant, a főtitkár mellett a szlovákokat képviselő Milan Stefanik volt az alapító triumvirátus harmadik tagja. 1918. október 15-én Franciaország elsőként ismerte el a cseh–szlovák kormányt, két hétre rá deklarálták a köztársaság megalakulását az Ausztriából és Magyarországból kiszakított területeken. (A tízmilliós Csehországban 3,5 millió német ajkú rekedt; az elcsatolt Felvidéken az 1910-es népszámlálás adatai szerint 1,6 millió szlovák, 1,1 millió magyar és háromszázezer német, ukrán, illetve lengyel élt.)
Az első prágai kormány külügyminisztere Benes lett, a hadügyminiszteri posztra Stefanik került. A csehek öncélú szándékaira jellemző, hogy az amerikai szlovákokkal Pittsburghben szerződést kötött szlovák néppárti vezért, Andrej Hlinkát 1919-ben Benes eltávolította a békekonferenciáról, később odahaza bebörtönöztette, Stefanik tábornok pedig hamarosan rejtélyes repülőgép-baleset áldozata lett. Az alapszerződés szerint a szlovák társköztársaság a csehekkel megegyező jogokkal rendelkezett, azonban Prága kezdettől másodrendű szomszédként kezelte Szlovákiát. A keleti országrész gazdasági és kulturális gyarmatosítása vezetett az 1938 utáni szakításhoz, és végül – történelmi paradoxonként – 1968 után a brezsnyevi Szovjetuniónak kellett nyomást gyakorolnia a csehekre Pozsony alkotmányos jogainak biztosítása érdekében.
Hitler 1933. évi hatalomra jutása után a három és félmillió német polgárral – az úgynevezett szudétanémetekkel – „megterhelt” Csehország tarthatatlan helyzetbe került. Az 1935-re belpolitikai válságba jutott államban a betegeskedő Masaryk nem vállalta tovább az ország vezetését, a köztársasági elnöki székben Eduard Benes követte. Az új elnök, megérezvén az angolszász diplomácia elidegenedését Prágától, még abban az évben meg nem támadási és kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött Sztálinnal, ami végképp ellehetetlenítette a minden oldalról ellenséges szomszédokkal körülvett Prágát, és végül a müncheni egyezményhez vezetett.
Benes a háború éveiben is hű maradt az általa megfogalmazott „Rusko nám pomuze” (Oroszország megsegít) elvéhez: maga és országa jövőjét a Szovjetunióhoz kötötte. Hét évig emigrációjában készült a hatalomba való visszakerülésre, és már 1938 novemberében, „műve” összeomlásakor megfogalmazta, hogy a történtekért bosszút fog állni az ország nemzeti kisebbségein. A kommunista pártfőtitkár Klement Gottwalddal még 1943-ban Moszkvában megállapodott németek és magyarok kérdésének sommás megoldásában. A Sztálin tankjai nyomán Londonból hazatért Benes 1945-ben valójában még a hírhedt április 5-i kassai kormányprogram magyarellenességét is megtetézte, október 28-án azt üzenve a pozsonyi ideiglenes nemzetgyűlésnek, hogy „a magyar lakosság likvidálását tisztán nemzeti alapon oldja meg”!
A másodszorra is Szlovákiában rekedt magyarok 98 százalékát érintő kényszerintézkedésekkel – deportálás, lakosságcsere, vagyonelkobzás, teljes jogfosztás –, és az ország 3,5 milliós német népközösségének elűzésével Benesék nemhogy messze túlteljesítették a békeszerződések követeléseit, de még a potsdami nagyhatalmi intéssekkel dacolva is végrehajtották a kollektív szankciókat. Az újra köztársasági elnökké választott, kétkulacsos Eduard Benest azonban három év múltán utolérte a politikai végzete: 1948. június 7-én Sztálin embere, Gottwald lemondatta. Hatalomvesztését pár hónappal élte túl.