A Márciusi Front nyomdokain

Ebben az esztendőben ünnepeljük, hogy hatvanöt évvel ezelőtt, 1937. március 15-én megszületett a reformokért küzdő magyarság legjelentősebb mozgalma, a Márciusi Front. A harmincas évek közepén nem volt még egy olyan szellemi áramlat, amely mélyebben, megtermékenyítőbben hatott volna a közvéleményre, a magyar szellemi élet szinte minden területére, s amelynek befolyása a magyar közéletre nagyobb lett volna, mint a népi írók által kezdeményezett mozgalom.
A Márciusi Front megszületését a népi írók azért kezdeményezték, mert a kibontakozó népi mozgalomnak nevet akartak adni, úgy, hogy az arcélük belevésődjék a közvéleménybe, a magyarság tudatába. A szerda délutánonként tartott Centrál kávéházi találkozásaikon nem volt vita arról, hogy megalakulásukat valamiképpen 1848-hoz, márciushoz kössék. Az írók között Illyés Gyula volt leginkább azon az állásponton, hogy nagy történelmi dátummal és névvel fémjelezzék magukat, amibe belejátszott nemcsak az emlékezés, de a kisajátítás elleni tiltakozás igénye is.
„Ott, a Centrál kávéházban – írja Kovács Imre – mi úgy akartunk az első március örökébe lépni, hogy programunkkal visszaállítjuk igazi értelmét és megszégyenítjük a kisajátító álhazafiakat. Első névként a Március Tizenötödike Mozgalom merült fel, de hosszúsága és nehézkessége miatt hamar elvetettük. Már közelebb volt az elfogadáshoz az Új Márciusi Front, végül megmaradtunk a leegyszerűsítésnél, amit én javasoltam: Márciusi Front. Mozgalmunk sikerének záloga, máig is hiszem, a találó név volt: a Márciusi Front mindent kifejezett, önmagában programot jelentett.”
A Márciusi Front programjának tizenkét pontja közös munka volt, azt akarták, hogy széles érdekeket képviseljen, fejezzen ki. Az írók nagy meglepetésére a rendőrkapitányság engedélyezte a Nemzeti Múzeum lépcsőjén az Egyetemi Kör által összehívott alakuló gyűlést 1937. március 15-re. Vagy ötezer főnyi tömeg verődött össze, diákok és ifjúmunkások, nagyszámban értelmiségiek.
„Izgatott volt a tömeg – írja Kovács Imre –, izgatottak voltak a rendőrök, a kert mellett, a Sándor utcában lovas rendőrök sorakoztak. Mi a szomszédos Múzeum kávéházban gyülekeztünk, egy ablak melletti asztalnál ültem Zilahy Lajossal és Féja Gézával, az ünnepi szónokkal. Aggódva lestünk kifelé, Zilahy az utolsó simítások közben hirtelen rám nézett: »Félsz?« – kérdezte. »Igen« – válaszoltam –, de azért végigcsinálom! Öt nappal múltam 24 éves, mindenre elszántan.”
Az ünnepi beszédek elhangzása után Kovács Imre olvasta fel a 12 pontot, tagoltan, Zilahy megjegyezte, nyomottan, borúsan. Amikor befejezte, a tömeg meghökkenten hallgatott, mintha nem jutott volna lélegzethez, majd felzúgott a taps, és az emberek önfeledten kiáltották: Éljen a Márciusi Front! A program tükrözte az akkori idők hangulatát, a követelések specifikusak: az ország demokratikus átalakítása; gondolat-, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság; általános, egyenlő és titkos választójog; s az országgyűlési képviselők összeférhetetlenségének szigorú meghatározása (bankok, vállalatok igazgatósági tagjai törvényhozói elfogultságuk kiküszöbölésére); bankok és részvénytársaságok magyarságsorvasztó tevékenységének megszüntetésére; az ötszáz holdon felüli birtokok kisajátítása; progresszív adózás; munkát minden magyarnak, aki dolgozni akar; a negyvenórás munkahét bevezetése az iparban, a mezőgazdaságban és az irodákban; minimális munkabér megállapítása; szabad szakszervezetek; progresszív tandíjrendszer; a diákok felvételét a közép- és főiskolákba, egyetemekre a tehetség döntse el.
A 12 pontban határozottan követelték a Duna-völgyi népek számára a hovatartozás kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a Duna-völgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását.
1945 után a kommunisták többször próbálták meg kisajátítani saját hatalmi céljaik érdekében a Márciusi Frontot. Jóllehet a mozgalom programját az uralmuk idején sohasem valósították meg, sőt mindent elkövettek, hogy az abban foglalt magasztos eszméket megsemmisítsék.
A pánszláv törekvések alatt a Szovjetuniót értették, melynek a leghívebb kiszolgálói éppen azok voltak, akik a Márciusi Front örökösének akarták feltüntetni magukat. A pánszláv törekvések annyira zavarták 1937-ben a kommunistákat, hogy amikor Kovács Imre magyarázatára Két pogány közt egy hazáért vezércikket írtak a Márciusi Front egyik lapjában, a Hídban, az illegális kommunista párt öszszekötője, Donáth Ferenc tiltakozott. „Nem kell a Harmadik Birodalom mellé állítani a Szovjetuniót – mondta. – Moszkva céljai mások, mint Berliné.”
Sokszor elhangzott a vád, hogy a Márciusi Frontot vezető népi írók csupán a szegényparasztságot tekintették népnek, és egyedül az ő történelmi érdekeikért küzdöttek. A Múzeum-kertben tartott gyűlés éppen az ellenkezőjét igazolta. Budapest népe átérezte, hogy érte éppúgy szót emeltek, mint a parasztságért. A főváros ifjúmunkásai pedig éppen a Múzeum-kertben tartott gyűlés után közeledtek, majd csatlakoztak hozzájuk. A Márciusi Front tényleges történelmi eredményeit mutatta, hogy egy esztendő sem telt el, és Kecskemétre máris új találkozót hirdetett meg a mozgalom vezetése. A társadalmi hullámverés a márciusi programpontok alapján olyan nagy volt, hogy a református Soli Deo Gloria egyesülettől a szociáldemokrata ifjúmunkásokig, a katolikus Emerinanatól, egyesületek, politikai csoportok, lapok, folyóiratok, kiemelkedő közéleti személyek fejezték ki csatlakozásukat.
1937 mindenképpen a Márciusi Front éve volt, mély emberi dolog, a tényleges nemzet lelkiismeretének megszólalása. Tele volt lángolással, Magyarország demokratikus megújulásának szándékával. Az új nemzedékek feladata maradt, hogy az ott meggyújtott, messzire világító fáklyát ne engedjék kialudni, a mozgalom megteremtőire gondoljanak emberi megértéssel, és őrizzék meg emléküket az utókor számára.

A szerző újságíró (Bécs)