A megkötött madár

Vanessa Martore a rendszerváltozás évében diákként járt először Magyarországon, s pillanatok alatt beleszeretett a magyar kultúrába. Ebben – mondja – szerepet játszott a család is, amelynél lakott: gondolkozó, művelt emberek voltak, és hiányoztak a viselkedésükből azok a merev vonások, amelyek egy hasonló olasz családnál megszokottak. Vanessa élénken emlékszik a hagymás zsíros kenyér ízére-illatára és a könyvrengetegre a polcokon. Otthon szinte azonnal beiratkozott magyar szakra; eleinte olaszul olvasta Adyt, József Attilát, Weöres Sándort, Mészöly Miklóst, Csáth Gézát, aztán egy ösztöndíjjal Magyarországra jött, és megtanulta a nyelvet.
Itáliába főleg a múlt század elején és a két világháború között jutott be magyar irodalom. A kommunizmus évtizedei elszigetelték Magyarországot – Olaszországban legfeljebb a politikai baloldalnak volt laza kapcsolata az itteni rezsimmel, de ebből nem lett kulturális információáramlás. Most jó a helyzet, sok olasz könyv jelenik meg magyarul és viszont.
Vanessa Martore 1994-ben Miskolcon volt ösztöndíjas, ahol Szkárosi Endre is tanított. Nagy hatással volt rá az ő költészete és művészetről vallott felfogása. Azóta kutatja a rendszerváltozás előtti magyar avantgárdot, amelyet – úgy látja – az elszigeteltség sem tett mozgásképtelenné vagy provinciálissá.
– A hivatalos művészetnek, ha mégoly nagy alkotók képviselték is, bizonyos fokig párhuzamosan kellett mozognia a kulturális politikával. Voltak kétéltű művészek, akik megtették, amit elvártak tőlük, hogy a kis stúdióikban folytathassák igazi munkájukat – fogalmaz a művészettörténész, aki Haraszty István hatvanas évekbeli Kalitka című szobrát említi példaként. Ez egy madarat ábrázol nyitott kalitkában, a madár azonban nem repülhet ki, mert meg van kötve. A korabeli hazai életérzés lenyomatai megtalálhatók más kelet-közép-európai országban is, Magyarország azonban mégis egyedülálló bizonyos vonatkozásban. Míg más avantgárdok – például a cseh vagy az orosz – nem nagyon összpontosítottak a nemzeti vonásokra, a múlt század utolsó évtizedeinek magyar avantgárdja kifejezetten nemzeti jellegzetességeket mutat. Ennek az lehet az oka – véli a kutató –, hogy Magyarországon évszázadokon át jelen volt valamely megszálló külső hatalom, és ez mindig napirenden tartotta az indentitás kérdését.
– Az avantgárd – mondja Vanessa Martore – nem a hagyományt utasítja el, a magyar avantgárd pedig kimondottan hagyománytisztelő, ám a tradíciót nem tekinti konvenciónak. A kísérletező művészet nálunk hű lenyomata maradt a kornak, amelyben fogant, mégis megőrizte a szuverenitását.
Korniss Dezső volt az első művész, aki a hatvanas években újra megjelenítette festményein a nemzetiszínű lobogót, amelyet sokáig csak a vörös zászlóval együtt lehetett látni. Korniss követője, Tót Endre is szívesen használta munkáin a piros-fehér-zöld zászlót. Ezek a művek egyszerre voltak sajátosan magyarok és egyetemesek.
Hatvannyolcban az avantgárd művészeket már „importált generáció”-nak nevezték. A Műszaki Egyetemen rendezett kiállítást két nap multán bezárták, pedig a kiállítók gyakorlatilag ugyanazt csinálták, mint New Yorkban a pop-art vagy action painting képviselői, csak „magyarul”. Amíg ez az irányzat Amerikában a fogyasztói társadalmat kritizálta, itt politikai jelleget kapott. Újraértelmezték, mintegy kiürítették a kommunista szimbólumokat. Idegenként tüntették föl a sarló-kalapácsot és a vörös csillagot, olyasvalaminek, amihez nincs köze ennek a népnek.
– Mindez azért is érdekes, mert a történelmi avantgárd erősen baloldali jellegű volt – teszi hozzá Vanessa Martore –, ám azok a művek más helyzetben születtek. A kutató szerint a művészet globális folyamatait nem a kis népek kis történelme alakítja, hanem nagy folyamatok és események, mint Freud munkássága vagy a világháborúk.
– A XIX. századig a művészet az elit rétegé volt, ezzel szemben a XX. század újra társadalmi szerepet adott neki. Ez – mondja Vanessa Martore – tulajdonképpen baloldali tendencia. A második világháború után született meg az igazi tömegkultúra.
A történelmi avantgárd idején leginkább Kassák ápolta a kapcsolatot az avantgárd mozgalmakkal. Impozáns művészeti teljesítménye mellett négy meghatározó avantgárd folyóiratot jelentetett meg. Ugyanazokra az eredményekre jutott, mint az orosz vagy olasz avantgárd képviselői: „bontsuk meg ezt a ránk telepedő, mindent egybemosó, elitista hatalmat”. Kassák ezért volt baloldali, bár később csalódott a szocializmusban. Az ötvenes években ő is hallgatásra kényszerült, aztán Aczél rehabilitálta. Erdély Miklósról, Attalai Gáborról, Szentjóby Tamásról, Altorjay Sándorról, Jovánovics Györgyről viszont szinte semmit sem mondott a hivatalos művészetelmélet.
Galántai György a hetvenes években szervezte a balatonboglári kápolnatárlatokat. A művészek egy kápolnában találkoztak, és kiállításokat, performance-okat, koncerteket szerveztek. Hetvenkettőben felbukkant közöttük a világhírű bolgár-amerikai performance-művész, Christo. Az akkori sajtó arról cikkezett, hogy fiatalok találkozgatnak, és orgiákat rendeznek a kápolnában.
– Szinte az avantgárd templomává lett a kápolna, mígnem jött a rendőrség, és egyszerűen befalazták a bejáratot – idézi fel az ott történteket Vanessa Martore. – Olyan az egész, mint egy groteszk novella – mondja a kutató, aki egy halom Galántai-peranyagot talált. – Még azt is rájuk fogták, hogy szektát alapítottak, pedig egyszerűen kortárs művészettel foglalkoztak. A nyolcvanas évek elején aztán Galántai archívumot nyitott Budapesten, amely mostanáig működik. Ez – az Artpool – a legnagyobb, leggazdagabb avantgárd művészeti archívum Európában – állítja Vanessa Martore.
Az avantgárd az irodalomban elsősorban a hang- és képköltészetben jelent meg.
– A magyar nyelv nagyon muzikális, dallamos és ritmikus – állítja az olasz kutató, és Balassit, Csokonait, Aranyt említi. – Az ő verseiknek – mondja – akkor is gyönyörű a hangzásuk, ha egy mukkot sem ért belőlük az ember.
A hetvenes évektől a kísérleti művészet hordozójává lett a beatzene is.
Ezt jelezték az olyan formációk, mint a Budapest Szerviz, a Konnektor vagy a festőkből verbuválódott Bizottság. Szkárosi a Fölöspéldány irodalmi csoporttal – olyan tagokkal, mint Szilágyi Ákos, Kőbányai János vagy Temesi Ferenc – közös előadásokat szervezett a Beatrice együttessel. A Beatrice nagyon népszerű szubkultúrát teremtett, és erre telepedett rá a Fölöspéldány, amitől aztán a hatalom megijedt, és gyorsan betiltotta közös szereplésüket.
– A rendszerrel szembeni kritika mindig kódoltan volt jelen – fogalmaz a kutató, Szkárosit hozva fel irodalmi példaként. Ő úgy tette aktuálissá a Nemzeti dalt és A walesi bárdokat, hogy kortárs formában adta elő őket. Ennek a rendszerváltás előtt politikai jelentése volt: azt üzente, ma is zsarnokság van.