A nehéz igen

Az a szomorú valóság, hogy eddig mindenki arról beszélt, a Nemzeti Színházat fel kell építeni, most viszont, amikor eljött a pillanat, hogy felépült, a viszontagságok miatt a jó érzésbe más, ellenséges hangok is vegyülnek – magyarázta Siklós Mária építész. Véleménye szerint ha az emberek megszeretik az épületet, a történelem nem fog emlékezni a teátrum felépítése körüli indulatok szülte, sokszor minden tárgyilagosságot nélkülöző megnyilvánulásokra.

Fél évig nem lehetett önt látni a sajtóban. Utoljára azt nyilatkozta, hogy reméli, ha felépül a Nemzeti Színház, megnyugszanak a kedélyek. Úgy érzi, csendesedtek ön körül a viharok?
– Ezt általánosságban értettem. Pillanatnyilag nincsenek harcok. Látszólagos nyugalom van, de ez valószínűleg nem azt jelenti, hogy vége szakadt a támadásoknak. Itt-ott megjelenő írásokból arra lehet következtetni, hogy akiknek negatív volt a véleményük, azoknak az idők folyamán nem változott a hozzáállása. Természetesen létezik ennek az ellenpólusa is, csak azok a vélemények csöndesek – nekem viszont sokszor segítettek. Változatlanul úgy érzem, hogy az idő dönt majd a vitákban.
– Amikor pályázat nélkül elfogadta a megbízást, nem számított ilyen erős támadásokra?
– Amikor tudomást szereztem a Magyar Építész Kamara kizáró határozatáról, természetesen megviselt. Nem volt kellemes a „kihallgatás”, amikor az etikai bizottság előtt kellett érvelnem. De az embernek van lelkiismerete, és érzi belül, hogy vétkes-e, vagy sem. Akkor vétettem volna etikailag, ha elveszek valakitől egy munkát, vagy megsértem az etikai kódex valamelyik passzusát, de ilyet nem tettem. Az volt a bűnöm, hogy tervpályázat nélkül fogadtam el a megbízást, de ezt tiltó szabály nem volt, amikor elvállaltam a feladatot. Egy szokásjogot sértettem meg. Nem gondoltam a kamara kizáró határozatára. Igaz, ez a döntés még nem jogerős. Azt, amit tettem, nem éreztem, és ma sem érzem olyan súlyúnak, hogy ilyen döntés szülessen miatta. Tudom, hogy jó ügyet szolgáltam, és nem én mentem a munka után, hanem az élettörténetem alapján rám talált ez a munka. Tucatnyi színház-rekonstrukciónak voltam a felelős építésztervezője.
– Nem tartotta volna etikusabbnak, ha pályázattal nyeri el valaki a Nemzeti Színház tervezésének jogát?
– Erre már nem volt idő. Amikor felkértek rá, még helyszíne sem volt az épületnek. Később, 2000 januárjában, amikor Schwajda György kormánybiztos és a kamara képviselői megállapodtak, nem értettem egyet azzal, hogy meghívásos pályázat legyen. Véleményemnek azonban nem adtam hangot, mert semmiben sem akartam akadályozni a Nemzeti felépítésének ügyét. Azért nem értettem egyet a pályázattal, mert egy épület külsejét nem lehet a belsejétől szétválasztani, darabolgatni. Amikor Vadász György elnyerte a pályázatot, le kellett számolnom az én megoldásommal. Ezt meg is tettem. Utána költségproblémák miatt Schwajda György úgy döntött, hogy az én tervem valósuljon meg.
– Az elmúlt három év botrányai után nem bánta meg, hogy belevágott a Nemzeti Színház tervezésébe?
– Erről szó sincs. Elvállaltam valamit, tudtam, hogy miért vállalom el, és ennek szellemében dolgoztam végig. Amikor Schwajda György felkért a tervezési munkára, nehezen mondtam igent. Attól a tortúrától féltem, amelyet elődeim – részben volt kollégáim – már átéltek. Úgy tűnik, hogy a színház felépítésének szándéka minden eddigi próbálkozásnál elszántabb és megalapozottabb volt. Látván habozásomat, Schwajda György gyávának nevezett. Nem tartom magam annak. De ezt bizonyítani is kellett. Ezek után vállaltam el a feladatot, hiszen tudtam, hogy sok olyasminek vagyok a birtokában, amik miatt alkalmas lehetek e munka elvállalására. Több mint kétszáz éve nem épülhetett fel a Nemzeti Színház. Ennek a történetnek csak egy kis láncszeme vagyok, de úgy érzem, hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy a kérdés nyugvópontra juthasson. Szerencsére olyan a természetem, hogy egy-két nap alatt kialszom azokat a gondokat, amelyekre azt szokták mondani, „ne foglalkozz velük”. Kipihenem magamat, és más szemmel látom a dolgokat. Jó érzés, jó tudni és hinni, hogy a Nemzeti Színház olyan otthont kapott, amely méltó az ott folyó munkához.
– A mostani kritikák inkább az épület esztétikai megjelenésére irányulnak, nem a pályáztatás kérdését feszegetik.
– A Nemzeti Színház felépült, tehát már nincs értelme a pályáztatás vitatásának. Marad az a kérdés, hogy milyen az épület. Erről megoszlanak a vélemények. Hozzám leginkább az a kritika jut el, amely az írott sajtóban jelenik meg. Sokszor úgy érzem, hogy ezek a vélemények nem megalapozottak, indulattól fűtöttek és elfogultak. Ennek részben ismerem az okát, részben nem. A Nemzeti Színház egész történetére az a jellemző, hogy mindig is viharok kísérték. Az okok gyakran személyes ellentétekre visszavezethetők vagy politikai indíttatásúak voltak, de akadt olyan is, aki egyszerűen csak kellemetlenkedni akart. Hozzám elég sok pozitív vélemény is érkezik, de akinek tetszik az épület, az nem nyilvánosan mondja el ezt. El kell ismerni, hogy a Magyar Építész Kamarának hatalma van, és ezért tartózkodó a szakma azon része is, amely nem osztja a kamara hivatalos véleményét. Nem is várom el, hogy valakinek kellemetlensége támadjon abból, hogy kiáll a színház mellett. De nekem érthetően sokat számítanak ezek a megkeresések.
– Ön részt vett az Erzsébet térre tervezett színház pályázatának elbírálásában. Hogyan ítélte meg Bán Ferenc munkáját?
– Az épület működését vizsgáló szakbizottság tagja voltam, és abból a szempontból teljesen jónak értékeltem. Nagyon sajnálatos, ha leállítanak egy építkezést, de ezt már eldöntötték, amikor ebbe a történetbe beléptem.
– Egyesek azt róják fel, hogy ez az épület nem XXI. századi, nem elég modern.
– A színház egyedi, összetett funkciójú középület, és a Nemzeti Színház ennek a követelménynek kell hogy megfeleljen. Voltak vele kapcsolatban olyan elvárások, amelyek befolyásolták az épület külsejét is. Schwajda György tömören megfogalmazta a programját a tervezés indításakor: mindenekelőtt legyen funkcionális, őrizze az értékálló hagyományokat, az épület szellemisége szóljon a színház 2500 éves történetiségéről, de a XXI. század elején használja fel a technika eredményeit is, a Millenniumi Városközpont épületeinek szomszédságában legyen környezetbarát és valahol magyar is. Én ezekkel az elvárásokkal egyet tudtam érteni. Ekkor fogalmazódott meg az is, hogy Budapest és Magyarország építészetére jellemző és elfogadott a historizáló, eklektikus építészet, és ha ennek valamilyen jegye a Nemzeti Színház épületén is megjelenik, azt várhatóan elfogadják és magukénak érzik az emberek. Itt utalnék Ancsel Éva filozófus szép gondolatára: „Ahol elvesznek a tradíciók, ott kilyukad az idő, és átpereg a múlt.” Tradíciók nélkül egy Nemzeti Színház épülete is gyökértelenné válik.
– Melyik korábbi színház felújítási munkája hatott önre leginkább?
– Az Operaház rekonstrukciója meghatározó élmény volt számomra. Rengeteg érték van abban az épületben, de főként a kiegyensúlyozottsága és harmóniája fogott meg. Természetesen ma ilyen épületet nem kell, és nem is lehet tervezni, mert az a kor már elmúlt, de a harmónia mindig alapvető fontosságú. Másrészt az ember igényli a formagazdagságot. A modern építészet sokszor formaszegény, pedig ennek nagy formái is lehetnek szépek, de az ember általában a saját léptékével mér. Azt tapasztaltam, hogy a színházi közönség olyan épületben érzi jól magát, amilyet megszokott itthon és Európában. Azt várja el, hogy egy színház legyen ünnepélyes, barátságos, és külső-belső tereiben sétálva lásson olyan apró részleteket, amelyek lekötik a figyelmét, és kellemes teret adnak. Egyes kritikusok szerint az a „bűnöm”, hogy ilyen jellegű az épület.
– Mennyire befolyásolták az anyagi keretek a tervezés során?
– Lehetett volna másképpen is formálni az épületet, ha több pénz van, és a telek is nagyobb, hogy csak két olyan feltételt említsek, amelyek nem voltak meg. A teleknek háromszög formája van, amelyre nehéz tervezni. Tudni lehetett azt is, hogy egy szoborszerű épület elkészítéséhez, mint amilyen például a sydneyi operaház, nincsenek meg a feltételek. A sydneyi operaház építésénél nem volt területi megkötés, az összköltség pedig a százszorosa lett a tervezettnek. Csodálatos forma volt, amelyet elfogadtak, és Ausztrália, ez a gazdag ország hosszú éveken keresztül sorsjátékjegyekből teremtette elő rá a pénzt. Nekünk gazdaságos épületet kellett felépítenünk, olyat, amellyel garantáltan nem lépjük túl a költségkeretet. Ezt sikerült is betartanunk.
– Nem okozott nehézséget, hogy először a Városligetbe, utána a Duna-partra kellett elképzelnie az épületet, tehát helyszín nélkül kellett terveznie?
– Szerencse volt, hogy a városligeti telek nagyjából ugyanakkora, mint a Duna-parti. Ott a városligeti tóra nézett volna az épület, itt pedig a Dunára. Természetesen a végleges helyszínen történtek változtatások, a legjellemzőbb a stúdiószínpad helyének módosítása, amely szabad térből a nézőtér alatti pinceszintre került.
– Ez a színház technikailag a legmodernebb ma Magyarországon?
– Színpadtechnikai berendezéseit illetően Magyarországon a legmodernebb, sőt világszínvonalat képvisel.
– A belsőépítészeti munkát angolok végezték. Önnek ebbe mennyire volt beleszólása?
– Az épületnek van egy alapkoncepciója, ezt figyelembe vették, de a részletekben az ő ízlésviláguk tükröződik. Nekem pedig el kellett fogadnom bizonyos dolgokat.
– A Nemzeti mellé két múzeumot emelnek, és azok modern épületek lesznek. Hogyan mutat majd ilyen környezetben a színház?
– Valószínűleg kakukktojás lesz. Eredetileg az volt a terv, hogy a Nemzeti Színházhoz alkalmazkodik majd a környezet. De ismerem valamennyire a tervezett környezetet, és tudom, hogy semmiféle alkalmazkodás nem lesz. Van egy rendezési terv, amelyet betartanak, de azon kívül a tervezők szíve joga lesz eldönteni, hogy milyen épületet szánnak ide. Mivel park veszi körül a Nemzetit, remélem, a környezetével sajátságos mikroklímát alkot, és nem válik hátrányára a mássága.
– Mi az építészeti ideálja?
– Szakmám nagy tisztelője vagyok. Annyi szép épület van, hogy nem akarok egyet kiemelni. Az egyiptomi építészet ragadta meg először a fantáziámat, a szobrokkal együtt kezelt épületek, amelyek monumentálisak és időtlen szépséget képviselnek. Így voltam a román kori építészettel is. De ott van a sydneyi operaház is, amelyet volt szerencsém látni, és nem tudtam betelni a szépségével.
– Van lelkük az épületeknek?
– Még nem tudom, hogy a Nemzetinek van-e lelke, de az Operaháznak van. Ezt megéreztem. Amikor a felújítási munkák folytak, le volt kopasztva. Azok a gyönyörű díszek, amelyek most láthatók a nézőterén, mind le voltak szedve, csak a freskó maradt fenn. Álltam egy páholyban, néztem a lecsupaszított falakat, és majdnem elsírtam magamat. Mert akárhogy vesszük, én is tehettem arról, hogy ennyire bele kellett nyúlni az épületbe. Megdermedtem, hogy vissza lehet-e adni neki azt az eredeti szépséget, amilyen volt. Olyannak tűnt, mint egy szép öregember, aki öregségében, díszeitől megfosztva szemrehányóan néz rám. Akkor úgy éreztem, hogy lelke van az épületnek. De az elkészülte után véletlenül jelen voltam, amikor az elsőhegedűs próbálni kezdett a zenekari árokban. Amikor meghallottam az első hangot, és láttam, milyen otthonosan mozog régi-új helyén, tudtam, hogy nem történt baj. Az szép pillanat volt.
– Mennyi magánéletet hagy ez a szakma?
– Nekem nincs családom. Így alakult. De minden rosszban van valami jó. Biztos, hogy ezt a munkát nem tudtam volna végigcsinálni gondoskodást igénylő család, gyerekek mellett. Három éven át nem volt szabad hétvégém.
– Hogyha jogerős lesz a kamara döntése, akkor is megérte elvállalni a tervezést?
– Akárhogy is vesszük, a kenyerem javát már megettem. Ha most kezdeném a szakmát, akkor ez komolyabb probléma lenne. De ettől függetlenül nem volna jó úgy befejezni egy becsületes pályafutást, amelynek a végén kamarai kizárás a pont. Remélem, a sors nem ezt tartogatja számomra.


Siklós Mária 1939. március 15-én született Budapesten. 1962-ben végzett a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán, 1962–65 között a Mélyépítő Vállalat magasépítő részlegén dolgozott. 1966–94 között a Középület-tervező Vállalat, majd rt. felelős tervezője és műteremvezetője. 1994-től saját tervezőirodát nyit. Tizenkét színház rekonstrukciós tervezését végezte. Többek között az Állami Bábszínház, a Katona József Színház, az Operaház, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, a Pécsi Nemzeti Színház és Kamaraszínház, a szolnoki Szigligeti Színház, a Vígszínház, a Thália, a Madách Színház és a Fővárosi Operettszínház rekonstrukciója fűződik a nevéhez. A Nemzeti Színház felelős generáltervezője. 1985-ben Ybl Miklós-díjat, 1995-ben a Magyar Művészetért Alapítvány díját kapta.