A vörös polip

A polip, leszámítva éttermi változatát, alapvetően gusztustalan állat. Nem véletlen, hogy az emberi képzelet megalkotta óriásivá nőtt, félelmetes mutációját, amely hatalmas csápjaival mindenhová elér, tapadókorongjai pedig minden élőt lehúznak a mélybe, ahol süket csöndben és vak sötétségben emészt az ormótlan test.
Könnyen azonosítható ez a szörny az olyan helyzetekkel, ahol valami burjánzani kezd, és elszívja az éltető erőt mindattól, amire rátelepedik. Ezért nevezi a köznyelv polipnak az emberi szervezetekben szétágazó daganatot és a társadalmat fojtogató bűnszövetkezeteket egyaránt. A polip alapvető tulajdonsága a rejtőzködés. Megpróbál úgy tenni, mintha része lenne annak, amit pusztít. Elhiteti, hogy nélküle nincs élet, nincs esély, nincs semmi, és azonnal rombolásba kezd. Saját terebélyesedését hajlamos általános fejlődésnek hazudni, ha pedig valami meggátolja a hízásban, rögtön világvégét kiált. A megtévesztett gazdatest, a félrevezetett befogadó közeg aztán képtelen gyilkosától megszabadulni, és hajlamos megszokni a reménytelen állapotot. A polip gyűlöli, ha leleplezik. Gyűlöletét még hevesebb csápolással fejezi ki, miközben igyekszik leleplezőit besározni azzal, hogy ők gyűlölködnek. Ám ha meg akarunk szabadulni tőle, nem csüggedhetünk.
Észre kell vennünk a vörös polipot a gazdaságban. Látnunk kell, kiknek kedvezett anyagilag a kádári diktatúra, kik gazdagodtak a szocializmus építésének hazudva az ország romba döntését, miközben a tömegek a nyomorszinten megvalósuló biztonság hamis illúziójától megrészegülve pöfögtek Trabantjaikon szövetkezeti lakásaik felé. Fel kell ismernünk, hogyan mentette át a vörös polip gazdasági hatalmát, kapcsolati tőkéjét a rendszerváltás utánra, hogyan lett immár a piacgazdaság leghangosabb szószólójává, hogyan teltek meg emberi alakot öltő csápjaival az elburjánzó bankrendszer igazgatói székei. Nem figyeltünk eléggé az olajgate-ügyre. El ne feledjük, hány milliárdot nyelt el a szörny az orosz államadóság lebontása címén. Emlékezzünk – csak a legnagyobbakat említve – a Tocsik-csápra, a dunaújvárosi, a csillebérci, a paksi szívókorongokra, a spontán privatizációra, az ellopott szakszervezeti üdülővagyonra, a Postabank-botrányra, a vecsési számlagyárra, amelyek elszívták és elszívják a mai napig az ország életerejének jelentős részét, hizlalva a vörös polipot.
Észre kell vennünk a szörnyet a politikában. Látnunk kell, hogyan vedlett át egy kevésbé visszataszítónak gondolt, rózsaszínűbb árnyalatú bőrbe, hogyan nyúlt be csápjaival a történelmi pártok szervezetébe, mára szétverve valamennyit. Fel kell ismernünk a szociális érzékenység hazug látszatába csomagolt rabló szándékot, a vörös polip szavainak és a tetteinek történelmi gyökerű ellentmondását. El ne feledjük egyetlen percre sem az áldozatokat. Emlékezzünk arra is, hogy cinikus csáplengetést kaptunk bocsánatkérés helyett.
Észre kell vennünk, hogy karjai ott tekeregnek a médiában is. És ha nem ismerjük fel, akkor elhisszük neki, hogy azok hazudnak, lopnak, azok fojtogatják a nemzetet, azok puskázzák el a történelmi esélyeket, azok sajátítják ki a jövőt, akik végre felvállalták a harcot a polip ellen. Mert ezt próbálja elhitetni minden csatornán, minden műsorpercben, médiaidiótává téve a képernyők elé tapasztott áldozatokat.
A szörny ereje az, ha félünk tőle. Ezért kelt félelmet, ezért beszél arról, hogy itt félelem van. Ám április hetedikén a bátraké a szerencse!