Arany János csak mosolygott

A Múzeum-kertről mindenkinek vannak személyes emlékei; ez az a hely, ahol néhány órára, percre márciusi ifjúvá válhatunk valamennyien. Ki ne üldögélt volna már a történelmet idézve e nevezetes lépcsőkön, miközben szerelmes szavakat sugdosott Rozgonyi Piroska leszármazottainak; ő maga, Toldi szerelme bronz alakban pihen az Arany János-szobor tövében. Mindnyájunk képzeletében él egy forradalmi kép 1848-ról, Talpra magyarral vagy anélkül abban a kertben, ahová azóta is, a tavasz közeledtével, látogatóba jár az élet.
Látogatóba járt 1956-ban is. A szálak ugyanis ehhez a másik forradalomhoz kötődnek. Emlékezetes, ahogy a Kálvin téri tűzfalról lehámozták a hatalmas, ötágú csillagot (a középiskolás történelmi olvasókönyv címoldaláról is ez a fotó köszön vissza), s innen csak egy ugrás a Múzeum-kert… Emlékezetes az az óra, amikor a Parlament tetején a vörös csillag kihunyt, s vele együtt tört darabokra az összes ötágú jelkép az országban, egy letűnt kor fájdalmas maradványai.
Ezekben a napokban történhetett, hogy a Múzeum-kertben az Arany János-szobor talapzatáról is leverték az ötágú, tenyér nagyságú, aranyozott csillagot, nem gondolván arra, hogy ez a csillag nem a kommunista elnyomó hatalmat, hanem a rendkívüli tehetséget, a lángészt, a védőszellemet, egyszóval a géniuszt jelöli. (A rendszerváltozás első éveiben egy magát Kossuth-leszármazottnak tituláló hazánkfia azt követelte a Kerepesi temetőben az intézmény vezetőitől, hogy a Kossuth-mauzóleum tetején őrködő angyal homlokáról távolítsák el az ötágú csillagot…)
Egyes szimbólumok évszázadokon, sőt évezredeken keresztül használatban maradnak, ilyen például a „világunk csillaga”, az ötágú csillag, amelyet már Krisztus előtt, a IV. évezredbeli Mezopotámiában és Egyiptomban éppen úgy ismertek, akárcsak később Hellászban majd Rómában, a püthagoreuszoknak és az Ízisz-hívőknek egyaránt titkos jele lett. Megértem én, hogy a Szovjetunióból importált ötágú vörös csillagot, az ötvenes évek diktatúrája jelképeinek egyikét a szabadság első óráiban milyen határtalan gyűlölet taszította a sárba, s ennek következményeképpen a Múzeum-kert Arany János-szobrának mellékalakjai, Toldi Miklós és Rozgonyi Piroska mellől is eltávolították az aranyozott csillagot, mert azonosították a vörös jelképpel és az ismertté vált szlogennel: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”
Arany János sem haragudott meg érte, csak mosolygott. Aztán ahogy jöttek-mentek az évek, a csillag hosszú időn keresztül nem került vissza az eredeti helyére. De akárhányszor arra vitt az utam, mindig megállapítottam, hogy a nyoma látszik, kirajzolódik az ötágú csillag helye, sötétebb a márvány azon a helyen, ahol az aranyozott forma a géniuszt jelölte. Nem emlékszem, hogy melyik esztendőben, de minden bizonnyal a rendszerváltozás eljövetelekor egyszer csak azt tapasztaltam, hogy minden különösebb csinnadratta nélkül, a géniuszt szimbolizáló csillag visszakerült oda, ahová az országos mozgalom eredményeképpen felállított szobor alkotója, Stróbl Alajos elképzelte. (Azzal a különbséggel, hogy vélhetően tudatosan, fejre állították.)
Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy részesévé váltam a történelemnek, de megfogadtam, hogy a titkomat nem fogom megosztani másokkal. És tessék, most meg ország-világnak kikotyogtam. Ez az én Múzeum-kerti személyes élményem, ami március 15-e közeledtével mindig eszembe jut. Ami viszont a kerti légyottokat illeti: tényleg nem fogom az olvasó orrára kötni. Pedig higgyék el, volna miről mesélni. Még Rozgonyi Piroska is elpirulna.