Át lehet kiabálni a szögesdrótokon

A kárpátaljai Huszton élő Kvascsuk Kornélia úgy döntött, nem államelnököktől és politikusoktól várja a boldogulást, hanem saját maga veszi kezébe sorsa irányítását. Ukrán nemzetiségű férjével egy ideje elhatározta, hogy ha az ország gondját nem is veheti a vállára, néhány kórházban hagyott csöppség életén megpróbál könnyíteni.

Igencsak a nyelvhatár közelében fekszik a város, hiszen huszonhatezer lakójából ezerszázra tehető a magyarok száma. Közülük kilencszázan tagjai a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek s február végéig négyszázötvenen kérvényezték a magyar- igazolványt. Kornéliáéknak öt saját gyerekük van, de már két fogadott kicsi is ott lakik náluk. Nyárra további hat fővel bővül a család, három gyereket már személyesen is ismernek közülük. Kórházakból fogadják örökbe őket. Az államtól kapott egykori romos óvodát egyházi segítséggel hozták rendbe, abban laknak. A saját gyerekek nagyok, mindannyian magyar iskolába járnak, a legnagyobb pedig már szerzetesjelölt Szegeden.
Miközben beszélgetünk, a legkisebb saját és az egyik fogadott gyerek az anya nyakában lóg. A nemrég érkezett Miklóska ukránul szólítja meg, testvére magyarul tanítja: anyukának hívd! A felnőttek most az ukrán állami fizetésre várnak, amely főállású nevelőszülőként járna nekik, de egyelőre nem tudják, mikorra sikerül a formaságokat elintézni. A gyerekek után, nevelési segélyként, havi ötszáz forintnyi hrivnyát hoz a postás. Hogy miért éri meg ezt csinálni? Mert ezeknek a csöppségeknek szeretetre van szükségük. Kornélia boldognak mondja magát. Harmadik kislánya születésekor találkozott először a kórházban hagyott kicsik problémájával, aztán megbeszélte a férjével örökbefogadási ötletét. Ha egyebet nem is, szeretetet tudunk nekik adni: hitben és magyarnak neveljük őket, mondta búcsúzóul. Kornélia éneket és hittant tanít az 1991-ben megnyílt huszti magyar iskolában. Az épület és berendezése a hatvanas éveket idézi. Kilencvennyolc diák jár ide, a szünetben sokan már ukránul beszélnek. A nyitás után nem sokkal beszakadt a tető, sokáig nem volt fűtés. Magyarországi segítséggel sikerült a plafont kijavítani, de szemléltető anyagra, számítógépre, az elázott könyvek pótlására már nem futotta. Az idén elindult a tizedik osztály is, osztályonként hét-nyolc diák van. Kivéve nyolcadikban: ők tizenöten vannak. Kevés a magyar szakos tanár, a pedagógusok többsége ukránul végezte el az egyetemet. Három-négy gyerek használ egy tankönyvet.
Beregszászon a husztinál sokkal jobb a helyzet. Itt működik Kárpátalja egyetlen magyar felsőoktatási intézete, a Magyar Tanárképző Főiskola. A modern intézményben tavaly végzett az első generáció, pár napja adták át a diákotthont, komputeres termében nemzetközi számítógép-használói jogosítványt lehet szerezni. A városban már arra is van példa, hogy ukrán anyanyelvű diákokat íratnak be a magyar osztályokba, mert a szülők úgy gondolják, hogy a gyerek így jobban tud majd boldogulni.
A gazdasági fellendülés csalhatatlan jele, hogy az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházban kiadták a kilencvennyolc óta elmaradt fizetéseket. A romos nagyterem felújítására azért még nincs pénz, az épület olyan, mint egy Patyomkin-ház: kívülről jól néz ki, belül katasztrofális állapotban van. A stúdióterem a színészek által elnyert díjakból készült el. A színészek még sincsenek elkeseredve: mivel az állam nem ad pénzt, a műsorpolitikába sem szól bele. Ahogy haladunk nyugatra, egyre jobbak az utak és egyre jobban érezni az anyaország közelségét. A legnagyobb tragédiával mégis a magyar határtól nem messze, Kisszelmencen találkozunk. Alkalmi idegenvezetőnkkel, Mitró Ambrus kovácsmesterrel bandukolunk a főutcán, egészen a szögesdrótig: a falut ugyanis a második világháború után egész egyszerűen kettémetszette az új szovjet–csehszlovák határ. A település lakói az elmúlt nyolcvan esztendőben tartoztak a Monarchiához, Magyarországhoz, voltak csehek, szovjetek és immár tizenegy esztendeje ukránok. Ambrus hétéves korában buszra ült, azzal utazott Csapig, onnan elvonatozott Tiszacsernyébe, majd egy másik busszal Nagykaposra, onnan pedig a rokonokkal Nagyszelmencbe. Amikor délután felismerte a kisszelmenci harangszót, nem értette, hogy egy másik országban, sokórányi utazás után hogyan lehetséges ez. Aztán kiderült, ötvenméternyire vannak a házuktól, igaz, hatalmas sövénykerítés takarta el a kilátást.
Akkoriban úgy ment a kommunikáció a kettészakított családok közt, hogy az emberek kimentek kapálni és elénekelték másik oldalon szorgoskodó társaiknak a híreket. Ma már át lehet kiabálni a szögesdrótokon, de utazni talán még nehezebb: hatalmas kerülő és húsz dolláros vízum nehezíti a látogatást. A változások óta folyamatosan kérik a hatóságokat, hogy nyissanak egy átkelőt a főutcán, ám a pozsonyi parlament nem tud megegyezni a kijevivel.