Átutazó

A magyar történelemkutatásban elfogadott, hogy Julianus barát az 1230-as években tett két útja során a Volga vidékén, Magna Hungaria területén magyar néptöredéket talált, holott egyetlen jelentésében sem szól arról, hogy a magyarok mióta élnek ott, nem határolja be pontosan a területüket. Felvetődik a kérdés: járt-e Julianus azon a vidéken? Valóban talált-e magyarokat?
A Julianus-kérdésben egyedül a magyar származású Denis Sinor, az amerikai Indiana Egyetem tanszékvezetője fejezte ki véleményét, aki megfogalmazta, hogy a domonkos szerzetes nem járt a Volga-vidéki magyaroknál, ugyanis jelentésében jóformán nem is ír róluk, amit pedig ír, az nem több általánosságnál. Sinorral ellentétben a magyar történészek elfogadják az úgynevezett Riccardus-jelentést – vagyis hogy Julianus járt a magyaroknál –, csak néhány kérdésben van vita akörül, hogy milyen csoportokat talált meg. A barát útjáról a domonkos rendfőnök által készített Riccardus-féle jelentésben mindössze ennyi szerepel a magyarok életmódjáról, életéről: „Körülvezették őt (Julianust – O. B.) házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és -vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak a harcban. A régiek hagyományából úgy tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, arról nem volt tudomásuk.”
Ez a leírás nem meggyőző a tekintetben, hogy tényleg magyarok azok, akikről hírt ad a barát. Feltűnő, hogy míg az idegen, főként mohamedán utazók vagy a bizánci követek korábbi, IX. századi leírásaikban beszámolnak a magyarok törzseiről, életmódjáról, uralkodójuk nevéről, vallásukról, addig Julianusnál ez hiányzik. Furcsa, hogy a szerzetes nem tartotta érdekesnek a magyar szavak lejegyzését, illetve azt, hogy a többi törzs elvándorlása óta eltelt századok hogyan alakították a magyar nyelvet a Volga vidékén. A műben nem szerepel semmilyen konkrét leírás az ottaniak mindennapjairól, szokásairól, ünnepeiről. Őseink honfoglalás előtti életmódját a IX. században leíró arab források – Ibn Ruszta és Gardezi is – beszámoltak arról, hogy a magyarok megművelik a földet, és többféle világvallást ismernek (bár ők maguk Ibn Ruszta szerint tűzimádók, El-Bekri leírásában pedig bálványimádók). Úgy gondolom, hogy néhány évszázaddal később a magyarok műveltsége inkább magasabb szintre emelkedett, mintsem hogy visszafelé fejlődött volna, kizárt, hogy elfelejtették kultúrájuk meghatározó elemeit.
Meglepő, hogy a domonkos barát nem ír a magyarok társadalmi szervezetéről sem: törzsszövetségben éltek-e tovább az ott maradtak, illetve melyik magyar törzs maradékai voltak, létezett-e olyan fejedelemségi forma, amilyet a Kárpát-medencébe költöző hétmagyarok még Etelközben megalakítottak? A jelentésben nem szerepel egyetlen ottani magyar vezető vagy előkelő neve, rangja sem, pedig az efféle adatokat még a korábban ott megfordult arab földrajztudósok vagy a későbbi útleírók (Plano Carpini, Wilhelmus Rubruk) is gondosan feljegyezték maguknak. Julianus nem ír a fogadtatásáról sem, pedig a vendégszerető nomádok mindig nagy tisztelettel és magas – uralkodói – szinten fogadják a messziről jött idegent, s még inkább így történt volna ez a „honfitársuk” esetében.
A Julianusén kívül nincs más korabeli feljegyzés, amely magyarok jelenlétét említené, pedig a keleti források a tatárjárás idején felsorolták az ott élő népeket, amelyeket a mongolok meghódítottak. Más forrás hiányában pedig egyáltalán nem bizonyos, hogy a XIII. században magyarok éltek a Volga mentén.
Azok az indokok, amelyek alapján a középkori utazók Baskíriát Magna Hungariának nevezték el, ahol magyarok laktak, gyenge lábakon áll. Ez az elnevezés származhat akár Julianustól is, akinek beszámolója eljutott Rómába, vagy utalhat arra is, hogy ott régen magyarok laktak. A Fekete-tengert is Kazár-tengernek hívták a XIII. században, holott a kazár birodalom már a X. század második felében öszszeomlott. A nyelvészek, köztük világhírű turkológusunk, Németh Gyula Baskíriában helynévként két magyar törzsnevet talált, a Jenőt és a Gyarmatot. A baskíriai helynevek magyar csoportokkal való azonosítását azonban még Németh Gyulának sem sikerült kétséget kizáróan bebizonyítania. A baskíriai helynevek körüli vita a mai napig megosztja a nyelvészeket.
Julianus 1236–1237 fordulóján IX. Gergely pápa meghívására Rómába utazott, ahol személyesen beszámolt a pápának utazásáról. Ezt követően 1237-ben újabb expedícióra indult. Második beszámolójában már kizárólag a tatárokkal foglalkozik. Művének címe Levél a tatárok életéről, amelyben már nem szerepelnek általános megjegyzések, hanem a barát pontosan elemzi a tatárok harcmodorát és fontosabb szokásait. Erről az útjáról sietve hazatért, miután meghallotta, hogy a tatárok támadást fontolgatnak Németország ellen.
Ezek után felvetődik a kérdés: mi volt a barát utazásainak valódi célja?
Az első megdöbbentő dolog az, hogy a IV. Béla király pénzén megtett út után Julianus rendfőnöke, Riccardus azonnal a pápai udvarba küldte el a jelentést, majd Julianus is elment személyesen Rómába beszámolni. A második útról hazatérve pedig csak a tatárokról tudósított, a magyarok csak elvétve, informátorokként fordultak elő feljegyzéseiben. Julianus második útjának céljáról egy nyugati krónika, az Albericus monachus Trium Fontium számol be a következőképpen: „Elterjedt tehát a hír, hogy ez a barbár nép [a tatár] Kunország és Magyarország ellen készülődik, de hogy igaz-e ez a szóbeszéd, kiküldtek Magyarországról négy domonkos barátot, akik aztán száz nap alatt eljutottak a régi Magyarországba. Visszatérve jelentették, hogy a tatárok a régi Magyarországot már elfoglalták, és hatalmuk alá vették.”
Julianus barát minden valószínűség szerint nem a magyarok felkutatására, hanem más célból indult el kelet felé. Valószínűleg – ahogyan a második jelentése is mutatja – egy új birodalomról, a mongolról próbált meg információkat szerezni feltehetően a pápai állam számára. A nyugat-európai udvarokat és a pápaságot ugyanis nagyon foglalkoztatta az 1220-as évektől Európa határvidékein megjelent új nép, hatalmas birodalom, amely keleten legyőzte a mohamedánokat, ezért a keresztény uralkodók megpróbáltak vele kapcsolatot létesíteni, hogy a mongol uralkodókat rávegyék egy közös szentföldi hadjárat indítására. A Julianus-kérdés tisztázása a megfelelő források hiányában nehézkes: nem tudni, milyen információkkal látta el királyát, IV. Bélát, valamint IX. Gergely pápát. A tatárokról szerzett értesüléseinek megörökítése viszont fontos forrásul szolgál a mongolok történetét kutatók számára.