Az első csatát a Fidesz nyerte

A Fidesz csak a fővárosban került hátrányba, vidéken kezdettől fogva jobban állt, február közepére országosan is átvette a vezetést, napról napra növekvő előnnyel, ami arra utal, hogy ekkorra több megyében komoly problémái adódtak a szocialista jelölteknek

A választások felé közeledve egyre nagyobb izgalommal várja a közvélemény a közvélemény-kutató intézetek legfrissebb felméréseit a pártok népszerűségéről. Közben – a rendkívül intenzív kampány hatására – a biztos szavazók között egyre csökken azoknak a száma, akik még nem választottak maguknak pártot. Bár a biztos szavazók pártpreferenciáit egy-egy adatsor már nem befolyásolja döntő mértékben, mégis fontos lehet ezek ismerete, mert a szavazótáborok hangulatára, elszántságára jelentős hatást gyakorolhatnak.
Az utóbbi hetekben rendre nyilvánosság elé kerültek a felmérések eredményei, és ezek többsége arról árulkodik, hogy a két nagy párt, a Fidesz–MDF-szövetség, illetve az MSZP nagyjából holtversenyben áll az élen. A szocialisták néhány felmérés szerint ugyan szert tettek minimális előnyre, de ez elsősorban a kormánypárti szavazók egy részének elbizonytalanodása miatt következett be. Az okot sem nehéz kitalálni: elég, ha visszaemlékezünk Kovács László külügyi népbiztos kormánykritikának álcázott övön aluli ütéseire. Szintén a közvélemény-kutatók állításaihoz tartozik az is, hogy a két nagy párt mellett csak a szabad demokraták parlamenti részvétele vehető biztosra. Szerintük a MIÉP az ötszázalékos küszöb alatt vegetál a Munkáspárt és a Független Kisgazdapárt társaságában, a baloldali sajtóban demokráciamentőként beharangozott Centrum párt pedig a felmérések szerint máris közeledik a parlamenti küszöbhöz. Ez azért meglepő, mert Kupa Mihály néhány mikrofonpróbáján kívül a centrumosok érdemleges üzenetet még nem tudtak küldeni a választóknak.
Van azonban a Szonda-ipar szakmunkásainak termelési mutatói mellett más lehetőség is, hogy szemügyre vegyük a választások előtt néhány héttel az esélyeket: itt van például az ajánlószelvények összegyűjtése. Mint ismeretes, 750 érvényes ajánlószelvénnyel válhat valaki hivatalosan is képviselőjelöltté az egyéni választókerületekben. A választójogi törvény alapján az egyéni kerületi jelöltek képezik a területi és országos listák alapját is. Február első hetétől egészen március 15-ig zajlik a cédulák összegyűjtése, amelyről elmondható a korábbi három választás tapasztalatai alapján, hogy azoknak a nagy pártoknak, amelyeknek valós esélyük van a parlamentbe kerülésre, általában nem gond 176 jelölt állítása. A gond azoknál a politikai erőknél kezdődik, amelyek hetekkel a cédulavadászat megkezdése után még mindig csak néhány tucatnyi jelöltet tudtak regisztráltatni, mert ez egyértelműen arra utal, hogy helyi szervezeteik nem képesek elegendő aktivistát mozgósítani, s a választópolgárok is bizalmatlanok velük szemben.
Emlékezetes, hogy 1998-ban a Kereszténydemokrata Néppárt haláltusája is akkor kezdődött igazán, amikor kiderült, hogy a választókerületek körülbelül egyharmadában nem képesek a jelöltállításra. De érdemes a nagy pártokra is figyelni, hiszen nem csupán az szemlélteti a valóságos erőviszonyokat, hogy ki tudja az ország valamenynyi körzetében sikerrel összegyűjteni az ajánlószelvényeket, hanem az is, hogy mennyi idő alatt képes rá.
Az idei választások finisében elmondható, hogy a jelöltállítási versenyt a Fidesz–MDF választási szövetség nyerte meg, miután a Belügyminisztérium Központi Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatala internetes honlapjának adatai szerint már február 22-én sikerült regisztráltatni valamennyi jelöltjüket. Tény, hogy a szelvények gyűjtésének első napjaiban az MSZP vezetett, elsősorban a nagyon gyorsan dolgozó budapesti aktivistáinak köszönhetően. Ekkor komoly hátrányban volt a kormánytömb. Nem csoda, hogy Juhász Ferenc MSZP-alelnök egy sajtótájékoztatón győzelmi jelentésként harsogta el, hogy már százezer választópolgár leadta nekik a szelvényeit, és valamennyi budapesti körzetben hivatalossá váltak a jelöltjeik. Tegyük hozzá, a Fidesz csak a fővárosban került hátrányba, mert vidéken kezdettől fogva jobban állt, február közepére országosan is átvette a vezetést, napról napra növekvő előnnyel, ami arra utal, hogy ekkorra több megyében komoly problémái adódtak a szocialista jelölteknek. A február 22-i nap aztán meghozta a végső döntést, ekkor jelent meg a választási honlapon a Fidesz mellett a bűvös számjegy, a 176-os. Érdekes összefüggés, hogy ezekben a napokban öntötte el a médiát és a sajtót a közvélemény-kutató intézetek grafikonjainak tömkelege, amelyek növekvő MSZP-előnyt mutattak ki, és pont két nappal később jelent meg a Terror Háza megnyitóünnepségén az a százezres tömeg, amelynek súlyával a mai napig nem tud mit kezdeni a kormányváltó hangulatról prédikáló baloldal.
A február 22-i állás szerint a Fidesz–MDF 176 képviselőjelöltjével és tizenkilenc véglegesített területi listájával szemben az MSZP-nek csak 167 jelöltje volt regisztrálva, tizenöt hivatalos megyei listával megspékelve. A harmadik helyen a MIÉP állt, amelyik már az első napoktól birtokolta a bronzérmes pozíciót: a vizsgált napon 120 jelöltnél és egy területi listánál tartottak Csurka István legényei. A katasztrofálisan rajtoló SZDSZ február 22-re 82 jelöltig és két területi listáig jutott, amibe természetesen bele kell számolni a két, MSZP-vel közösen indított szombathelyi politikust is. Elgondolkodtató a szabad demokratáknak, hogy ekkor még nem regisztráltatta magát a szigetszentmiklósi kerületben Kuncze Gábor pártelnök, akinek a neve február 27-én jelent meg végül az internetes adatbázisban. De ez csak az egyik jele annak, hogy a demagóg, kormányellenes hangulatkeltés terén hiperaktív szabad demokratáknak gondjaik vannak. A korábban SZDSZ-es fellegvárnak számító Budapesten sem ment simán a cédulagyűjtés. Ezt csak részben fedte el az az ájult tisztelet, amely a baloldali médiát akkor jellemezte, amikor Kuncze pártelnök éppen eldörmögte, hogy milyen jó ütemben gyűlik a szabad demokrata ajánlószelvények tömege. Az SZDSZ egyetlen fegyverténye az volt, hogy a viszonylag jól rajtoló Munkáspártot megelőzte február utolsó hetére. A MIÉP viszont végig előttük járt, annak ellenére, hogy a közvélemény-kutatók szerint valamivel kisebb a potenciális szavazótábora.
A Munkáspárt február 22-én 74 jelöltet vonultatott fel tíz területi listával. Az adatok alakulása azt jelzi a mai napig, hogy a hagyományosan baloldali megyékben (Nógrád, Jász-Nagykun-Szolnok) nagyon hamar összeszedték a szükséges cédulákat, ezzel szemben a „polgári” megyékben (Vas, Zala, Hajdú-Bihar) a mai napig komoly nehézségek mutatkoznak a jelöltállítás terén. Tény, hogy a két nagy párt után a leggyorsabban a Thürmer-brigád állította fel az országos listát, de ez alighanem azért volt olyan sietős, mert tejtestvérükhöz, az MSZP-hez hasonlóan minél hamarabb be akarták juttatni a jelöltjüket az Országos Választási Bizottságba.
Az állítólag százezres tagságú és gigászi támogatottságú, Torgyán József vezette kisgazdapárton viszont ugyanazok a pánikjelek mutatkoznak, mint amelyek eluralták a Giczy György-féle KDNP-t 1998-ban: a jelöltek száma csigalassúsággal növekszik, reális a veszély, hogy nem lesz minden megyében területi lista, s egyre öldöklőbb harc bontakozik ki az országos lista első tíz helyéért, amelyen a rendes kisgazdák helyett Gidai Erzsébet és Szabadi Béla sorakozik, nem beszélve Torgyánné Cseh Mária nagyasszonyról és az elnök urat mindhalálig kiszolgáló Gyimóthy Géza alelnökről. Február 22-én 52 jelöltje volt az utolsó történelmi pártnak, területi listája pedig mindössze kettő.
Még szánalmasabban rajtolt a Centrum párt, a mérleg: 22 jelölt területi lista nélkül. Jellemző, hogy a magyar Ross Perrot-nak is tekinthető Kupa Mihály pártelnök a szerencsi kerületben csak ezen a február végi napon, egy héttel a Fidesz–MDF közös jelöltje után tudta magát nyilvántartásba vetetni. Kezdettől fogva látható volt, hogy ez a bal- és jobboldali törpepártokból összeboronált politikai szörnyszülött ritkán látható elismerést vált ki a medgyessysta véleményformálókból, amely mögött nyilvánvalóan az a sunyi reménykedés húzódott meg, hogy hátha el tud csábítani néhány szavazót a kormánykoalíció tömbjétől. Nos, lehet, hogy szavazókat el tud csábítani, de ajánlószelvényeket nem!
A szocialista vicinális február 28-án ért célba, ugyanis a választási hivatal honlapja szerint ezen a napon jelentkezett be a 176. képviselőjelöltjük a grémium előtt. A leglustább aspiránsnak Bajor Tibor, a Kapolyi László-féle (ál)szociáldemokrata párttal közösen indított jelölt bizonyult, aki Kisvárdán készül a nagy megméretésre. A jelek szerint nem túl nagy eséllyel, hiszen a kormánypártok jelöltje pont két hetet vert rá. Ezen a napon még csak tizenkilenc területi listánál járt az MSZP, miközben a Fidesznek ekkor már megvolt mind a húsz. A MIÉP 157, az SZDSZ 141, a Munkáspárt pedig 109 jelöltnél tartott a tél utolsó napján. A Munkáspárt folyamatosan lassult, a szabad demokraták viszont belehúztak a végére, mindenesetre ősellenségüket, a MIÉP-et csak megközelíteni tudták. Az FKGP 90, a Centrum pedig 49 jelöltnél járt az MSZP célba érésekor.
Torgyán József pártja nagy bajba került, ez nem is vitás, hiszen közben robbantak a bombák: a Belgrád rakparti székház körül kialakuló botrány után nem sokkal Gyimóthy Géza a nyilvánosság előtt elismerte, hogy nagyon vontatottan halad a jelöltállítás. Majd a maradék kisgazdatáboron söpört végig hatalmas felháborodás, mert a pártelnök nem határolta el magát a bülbülszavú Medgyessy Péter koalíciós ajánlatától. Erre aztán még ráerősített annak a Csatári Józsefnek a szocialistákhoz való közeledést megerősítő rokonszenv-nyilatkozata is, akit Torgyán annak idején Szabadi Béla helyére szánt az FVM politikai államtitkári székébe. Ha az antikommunista érzelmű kisgazda képviselőjelöltek beváltanák fenyegetésüket, s az MSZP-vel való barátkozás ellen tiltakozva visszalépnének, az a párt összeomlásához vezetne még a választások előtt. Torgyán József pedig majd elgondolkodhatna ezután Tállya utcai magányában, hogy miért is kellett neki Dinnyés Lajos nyomdokaiba lépnie. (Dinnyés 1947-ben kisgazdapárti miniszterelnök volt, aki szintén bal felé kacsingatott.) A február 28-i adatok megerősítik azt a tényt, hogy kipukkanófélben van a Centrum léggömbje is, hiszen a jelek szerint már az is nagy siker lesz, ha egyáltalán országos listát tudnak állítani. Kupa Mihály ez esetben Palotás János és Király Zoltán sorsára juthat, akiknek az esete már korábban is azt bizonyította, hogy egy önmagában népszerű politikus még nem képes naggyá tenni egy jelentéktelen politikai tényezőt.
Egyelőre ennyi. Ami elvitathatatlan: a jelöltállítási versenyben sorra dőltek meg a politológusok közhelyei. Az egyes állítások szerint igen elszánt, nagy szavazási hajlandóságú MSZP-tábor meglehetősen komótosan dobta össze az ajánlószelvényeket: a legnagyobb égést (nomen est omen!) a búzaégető Karsai József produkálta a párt sztárjai közül, aki a festői Mezőkovácsháza körzetében csak hatodikként ért célba. A mozgósítási versenyt egyértelműen a Fidesz–MDF-szövetség nyerte meg. A leglátványosabb sikert abban a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében aratta, ahol pedig az árvízveszélytől a román bűnözőkig válogatott rémségek sora leselkedik a polgárra, ha persze elhisszük Kovács László próféciáit. Az SZDSZ ötszázalékos eredménye talán meglesz, mindenesetre nehezen hihető, hogy meg tudná előzni a választásokon a MIÉP-et, egyéni jelöltjei közül pedig csak azok bizakodhatnak, akiket az MSZP esetleg megtámogat. A Munkáspárttól sem várható komoly eredmény az echte szocialista megyéken kívül, táborát alighanem csak az MSZP rovására képes gyarapítani.
A Fidesz és az MDF meglepően gyors ajánlószelvény-gyűjtése pedig azt vetíti előre, hogy a jobboldal híveiben nagy a voksolási hajlandóság, és készek elmenni szavazni április 7-én. Ez viszont összevág azzal a legutóbbi Tárki-felméréssel, amelyik a csekély MSZP-előny mellett azt is kimutatta, hogy az MSZP kezéből kezd kihullani legfőbb fegyvere, miszerint az ő tábora a legfegyelmezettebb és legöntudatosabb. Ez már a múlté, s ha valaki mégsem hinné el, az nézze meg március 15-én, hogy melyik párt ünnepségén hányan vesznek majd részt.