Az ország bére

Nemzeti fizetésemelés – tömörítsük most ebbe a két szóba a sokat emlegetett bruttó hazai termék, azaz a GDP növekedését. S hogy még inkább kivívjuk a gazdaságkutatók és statisztikusok rosszallását, tegyük hozzá azt is, hogy ez a fizetésemelés nem önmagáért való, hanem tényleges teljesítménynövekedés, azaz többletmunka áll mögötte. Ennek alapján mondhatjuk, hogy 2000-ről 2001-re 3,8 százalékkal, folyó áron számítva 14 670 milliárd forintra nőtt az ország fizetése. A pontosság kedvéért azonban tegyük hozzá, hogy ez az összeg nem mind az állam háztartását gazdagítja, ebből csak valamivel több mint hatezermilliárd forint, a GDP-nek nagyjából a 40-43 százaléka fölött rendelkezik az állam, ideértve az önkormányzatokat is.
Az egyes ágazatok teljesítménye persze nem egyformán nőtt, a korábbiakhoz képest az ipar lanyhább teljesítményt mutatott, ellenben számottevően emelkedett a szolgáltatói szféráé. Döntően ez utóbbi tényezőnek, valamint a belső kereslet növekedésének volt köszönhető, hogy Magyarország gazdasági teljesítménye, dinamikája viszonylag magas, több mint kétszerese annak, amit az Európai Unió elért az utóbbi egy, rendkívül sanyarú évben.
Történelmi vonatkozásban azt kérdezni: „Mi lett volna, ha…?”, a legfölöslegesebb kérdés, ám ha a kortespolitika felmelegítette, érdemes szót vesztegetni rá. A magyar gazdaság döntően exportvezérelt, ami azt jelenti, hogy teljesítménye túlzott mértékben kiszolgáltatott a külpiaci állapotoknak. Ezt a helyzetet „torzította” valamelyest a 2000. évtől beindított kormányzati gazdaságpolitika, amely a globális recesszió első jeleire a belső fogyasztás élénkítésével válaszolt.
Gyűjtőnevén ez lenne a Széchenyi-terv, illetve a Széchenyi-plusz, az a belső beruházásösztönző program, amellyel a kormányzat a tavaly – szeptember 11. után még inkább – elbizonytalanodott globális környezetre reagált. Békesi László, a Horn-kabinet első pénzügyminisztere a minap erre azt mondta, hogy torz útra terelte a gazdaságot az Orbán-kabinet, vissza kellene térni az exportvezérelt modellhez. Látva a japán munkanélküliek növekvő táborát, legnagyobb „vásárlónk„, a német gazdaság recesszióját, Franciaország agóniáját, az olasz teljesítmény visszaesését, a rémkép kedvéért rákérdezhetünk: mi lett volna, ha a kormányzat az elmúlt időszakban továbbra is csak a külpiacokra spekulál?
Minden bizonnyal az történik, hogy ma feleakkora mértékben nő a nemzet fizetése, azaz a mért 3,8 százalék helyett alig kétszázalékos „többletbevételhez” jut az ország, vagy még annyihoz sem. Sarkítva ez azt jelenti, hogy a várthoz képest kevésbé lazíthatnánk a nadrágszíjon: nem futná nyugdíj- és béremelésre, egészségügyi és védelmi kiadásokra, oktatásra, nem futná semmire, ott állnánk, ahol tavalyelőtt. Sőt rosszabb helyzetben lennénk, hiszen szemben a mostani helyzettel, az árujukat a piacon elhelyezni képtelen, illetve belső megrendelések hiányában leálló cégek alkalmazottaik tömegét bocsátanák el mint a rendelkezésre álló piaci lehetőségekhez képest fölösleges, tehát – bérük és közterheik révén – veszteségnövelő „tényezőket”.