Az utolsó koncert

Bárhonnan érkezem haza, a sarkon mindig megállok, hogy végigfussak tekintetemmel a parkoló gépkocsik sokaságán. Egy bordó Opelt keresek, a fiam gépkocsiját. Gyorsabban dobog ilyenkor a szívem: lehet, hogy már otthon vár rám. Aztán teleszalad a szemem könnyel, és nekidőlök a rozsdás kerítésnek.
Amíg élt, mindennap meglátogatott, elmondta, merre járt, hová készül. Amikor távozáskor megölelt, mindig így búcsúzott: „Vigyázz magadra, apa!…”
Ülök a korán alkonyuló délutánban, behunyom a szemem, de kifelé figyelek éberen, hátha mégis! Egyszer csak majd meghallom, hogy fordul a kulcsa a zárban, s betoppan, mint régen. Korán lefekszem, mozdulatlanul meredek a semmibe, az álom különvonatára várok, hátha útközben találkozunk.
Emlékszem, amikor mostani lakásunkba költöztünk, egy ideig nem volt minden lakónak kapukulcsa. A fiam is úgy jött be egy éjszaka, hogy a szomszéd ház nyitott kapuján belopakodott a kertbe, és átmászott a kerítésen. A kertből lépcső vezetett az erkélyünkre. Azon osont fel, majd halkan megkocogtatta a terasz üvegajtaját, amely a szobámba nyílt. Felriadtam. Ki lehet?
Lámpát gyújtottam, és akkor láttam, hogy ő vár bebocsátásra. Sietve kinyitottam az ajtót. „Én vagyok, apa, engedj be, és ne haragudj!” Beengedtem és megöleltem. Éreztem rajta a dohányfüstöt. „Te dohányzol?” – kérdeztem, s megígértem, hogy nem mondom meg az anyjának. Most mardos a lelkiismeret. Talán el kellett volna tiltanom, s akkor ma is élne.
Próbálok hazudni magamnak: nem halt meg, csak elutazott, mint régebben is annyiszor, nagy óceánjárókon zenélt, zongorista volt, bejárta a fél világot, nem múlt el nap, hogy ne küldött volna üzenetet. Igen, most is elment, fehér zongorán játszik Chopint talán vagy Mozartot, hallom is a zongoraszót. Prelűd.
A minap is halk zörej riasztott fel vergődő álmomból. Magamra kaptam a köntösömet, nem gyújtottam lámpát, nehogy felébresszem a feleségemet, s aztán sarkig tártam az ajtót. Igen, ő az, hallom a hangját, mint régen: „Én vagyok, apa, engedj be!” Aztán megölelem a semmit, majd sírva nekidőlök az ajtófélfának. Nesztelenül botorkálok vissza az ágyamba, jaj, csak a feleségem meg ne hallja! Áltatjuk egymást, nem beszélünk róla, de észreveszem fiam régi fényképeit a feleségem ágya mellett, azokat nézegeti. Az egyik Alaszkában készült róla, a másik fehér zongoránál ábrázolja Mexikóban, a harmadik egy hangversenyteremben. De vannak diákkori képei is labdával, kutyával, biciklivel, régi fotók adriai nyaralásokról, meg a nagymamával, ahogy átkarolják egymást.
Őrzöm egy gyermekkori képét: a Duna-parton ül, a régi pesti kikötőben a lépcsőkön. Oda jártunk délelőttönként. Ott meséltem neki először nagy-nagy vizekről, amikor egyszer csak megdördült az ég fölöttünk. Átnyaláboltam, hogy beszaladjak vele egy kapu alá az eső elől. Sírva ölelt: „Apu, ugye te vagy a hajó kapitánya? Most mi lesz ebben a viharban? Vigyázz, apa!”
Megígértem, hogy vigyázok, és sosem eresztem el a kezét. Lám, a halál mégis eljött érte, belopakodott sunyin és elvitte. Pedig birkózott vele. De alulmaradt, éjszakánként talán hívott is engem kiáltozva, de nem hallottam. Hogy fájdalmat ne okozzon, a betegségét is titkolta előttem. Egy éjszaka a kórházban, ahová sürgősen beszállították, arra kérte az orvost, hívjon fel a mobilján. „Itt vagyok, apa, egy koncertre készülök, majd holnap hívlak!” Elaltatott. Gyanútlanul vártam, hogy eljön majd, s beszámol a koncertről. Régebben gyakran elhozta az ott készült magnófelvételt is, hogy végigkísérjem a játékát.
Utolsó koncertje azonban nem került szalagra, ezt már hangszer nélkül játszotta végig. És veszített. Lehet, hogy most az égieknek muzsikál, mert nagyon szerette a zenét, tele volt a szíve-lelke melódiával. Én meg várom nap mint nap hiába, hazudva önmagamnak, hogy majd újra megkoccan a terasz ablaka, s visszatér hozzám. „Apu, engedj be!”
Ha nem bírom erővel, akkor lehet, hogy magam is elindulok utána, hiszen nekem mindig ingyenbelépőt küldött a hangversenyekre. Az élet végtelen muzsikáját hallgatjuk az elmúlásról…