Bemeszelt arcok

Obersovszky Gyula 1927. január 1-jén, újévre virradóan látta meg a napvilágot. Születése dátuma szimbolikus összefüggést sejtet az életrajzíró számára, amely a forradalmár- és költőelőd, Petőfi Sándor sorsával köti össze: a legnagyobbnak tartott magyar lírikus is az év első napján született. És egy évvel ezelőtt Obersovszky épp március 15. ünnepének hajnalán halt meg egy olyan nyugtalan nagyvárosban, ahol a Hősök terén összegyűlő, zászlóerdőt lobogtató tömeg már évek óta tüntet a politikai diadalra törő ősprivatizátorok és pártjuk, a szocialisták ellen.
Nem akarok ugyan hátat fordítani a jövőnek, egyfajta palástolt optimizmussal megpróbálom mégis visszafelé pörgetni Obersovszky életét. Itt van mindjárt egy másik izgalmas dátum, 1989. október 23-a. A köztársaság kikiáltásának napján, miután Szűrös Mátyás kihirdette a Parlament erkélyéről az új köztársaság létrejöttét, az ünnepi szónok Obersovszky Gyula volt, aki meglehetősen nagy baráti körében az „Igazságos” melléknevet is megkapta ötvenhatos lapjáról. Elővéve az 1999-ben, a tízéves évfordulóra kinyomtatott beszédét, nagy meglepetésemre a „mi történt tulajdonképpen” obysan betyáros hangjai közt felfedeztem egy nostradamusi üzenetet. Nagy Imre újratemetésére utalva szónoki kérdésként hangzott el, honnan is jöttek az ott látott „szép fiatalok” – „hiszen nemrég még csupa KISZ volt minden… Csupa epigonizmus, kukacot képző alázat. Apolitikus volt, azt mondták – mármint Viktor barátom –, túlzó. De hát, az istenért, mikor legyen valaki apolitikus és túlzó, ha nem huszonvalahány éves korában?… Hát csak KISZ-szerűen, azaz hason csúszva szabad apolitikusnak lenni, állva nem?”
Orbán Viktornak a ravatalnál elhangzott kemény hangütésű beszédéről van szó, amely sokakat megdöbbentett. Azokat, akik a „vagy engem akasztanak fel, vagy én akasztok fel másokat” elv alapján cselekedtek, amit megpróbáltak emberi dologként beállítani, s éreztetni, hogy őket ezért nem lehet hibáztatni.
A múlttal kacérkodó, de az igazságvágyba sohasem belerokkanó utódpárti magatartást ma is ez a mentalitás határozza meg. Jelképértékű, hogy Obersovszky lapja, a hamvaiból feltámasztott Igazság – amely a magyar forradalmi ifjak és honvédek lapjaként 1956. november 7-én 1848-at idézően hozta vastag szedéssel a címlapján, hogy „Az egész nép talpon! Veszélyben a haza!” – az Antall-kormány megdöntését célzó taxisblokád után csődbe ment. Csődbe, mert amúgy Oby módra nemzeti egységet hirdetett.
Nos, Obersovszkynak sohasem volt igazán szerencséje a hatalommal, még ha az időnként szelíd tigrisként viselkedett is vele szemben. Amikor az 1963-as ENSZ-amnesztiának köszönhetően kikerült a kádári konszolidáció purgatóriumának számító nosztrai börtönből, majd a „lazább” kőbányai Gyűjtőfogházból, állandó megfigyelés alatt tartották. „Nosztalgiám van” – mondogatta, utalva arra, hogy a politikai elítélteknek a börtönben egymás társaságában több szabadság jutott, mint azt követően, hogy kiléptek a börtön ajtaján. (Nosztalgiája a kilencvenes évek előrehaladtával kiújult.)
„A történelem engem fog igazolni. Túléljük, ha beledöglünk is!” – idézgette őt az Álmos fedőnevű ügynök 1979 májusában. A besúgók – tudvalevő – hűségesen kitartanak, akár az igazi barátok. Egy másik ilyen „barátja”, Somogyi elvtárs Obyról szóló jelentésében olvashatjuk: „A demokrácia kikelt, és erős fává fejlődött… Életképes, és elsöprő erővel kényszeríti ki a problémák okos megoldását… Kádár kiöregedett a vezetésből, és az utódlás kérdése is fel fog merülni.” Az optimizmus kongresszusának is nevezett X. kongresszus idejét, 1970 novemberét írjuk. Mindenki a reformfolyamatok töretlen folytatásáról beszél, miközben szinte észrevétlenül épül ki a brezsnyevi „emberarcú sztálinizmus” hazánkban is.
Az Obersovszkyval együtt halálra ítélt s ugyancsak kegyelmet kapott örök barát, Gáli József realistább: „Szerinte az élet szebbre van festve – így Somogyi –, mint amilyen a valóságban, és a forradalmat (pontosabban annak végrendeletét – T. P.) kisajátította magának egy hivatásos politikai vezetőréteg, és a tömegek figyelme a gazdasági problémák felé összpontosul. A hivatalos pártvezetés azonban nem tudja féken tartani a felhalmozott problémákat, és az áradat ki-kicsap a medréből. (Ekkor mintegy háromszázhúsz-háromszázötven politikai ült a Gyűjtőben – T. P.) A szocialista erkölcsökkel azonban baj van, és ezt tudják a dolgozó tömegek.” Az ügynök végkonklúziója – s ezzel mintegy elárulja értelmiségi mivoltát – az, hogy Gáli „a mesejáték területén mondja el, amit akar, és a felnőttek megértik”. (Obersovszky Mensáros Lászlónak, nosztrai rabtársának köszönhetően ekkor jelenteti meg három versét Oby néven az ÉS-ben, de egyébként nem engedik a nyilvánosság elé lépni: verseit inkább a besúgói elemzik.)
A börtönben igazi költővé érett férfi egyik legcsodálatosabb versének – amelyet Mensárosnál is hatásosabban tudott elszavalni –, az Ím, áll az oszlopnak egyik ihletője egyértelműen Kádár János. Amikor a passzív ellenállás idején Kádárral vitatkozott a Parlamentben – nem is sejtve, hogy ezzel saját halálos ítéletét sietteti –, megcsodálta ellenfele „mésztől” bevont színészábrázatát. „Amikor ezt mondom – nyilatkozott 2000-ben az általa negyedszázadon át szerkesztett Sportfogadás, a »sárga« lap hasábjain –, eszembe jut makedóniai Nagy Sándor. Ő a fontos tárgyalásai előtt »bemeszeltette« magát, hogy maszkszerű legyen az arca, és tárgyalópartnere ne lássa az érzelmeit. A foga fehérjét [Kádár] Mikulás napján mutatta ki, amikor letartóztattak a pribékjei. Ezután következett a koncepciós per, a halálos ítélet, amelyet nemzetközi tiltakozásra életfogytiglanira változtattak.”
Nos, idézzük Obersovszky Nagy Sándorát, amint Kleitosz emlékoszlopánál mondja végtelen monológját:
„Szerettelek Kleitosz és megöltelek / Kezem volt gyilkosod e földi szolgám / s egy isten szeszélye kérte életed Szívem / Ha én a földi hallgattam szavára / az isten tudja bennem mit teszen / Lásd be Kleitosz ártatlan vagyok.”
A régi és a modern gyilkosok lelke bonyolult gépezet, belső lényege a könnyes szem s az ártatlanság. Ettől kegyetlenek. Mint Heydte ezredes – őt Illyés Petőfi című könyvében Erdély Haynaujának nevezi – és emberei, akik kivonulva az elcsendesedett segesvári csatatérre, a sebesülteket gondosan agyonverik.