Egry Mihók és Liszenko a Bakócz-kápolnában

Gyermeteg dolog falfirkákkal kísérteni az örökkévalóságot. Bolondos kriksz-krakszokkal, bízva benne, hogy azok eljutnak távoli korok embereihez. Közismertek olyan ókeresztény katakomba-ákombákomok, melyek a maguk idejében tiltott szimbólumokat ábrázolják: a páros halat, a keresztet meg a szamárfüles Krisztust – utóbbit nem tiszteletlenségből, hanem mivel a misztikus királyságot meg a farsangi bolondériát titkos szálak fűzik össze.
Az idő megkísértésének különös módja manapság, ha úgy tetszik: nekibőszült divatja – a graffiti. Jó néhánynak a születését, pünkösdi királyságát és eltűnését volt szerencsém látni, hiszen újabb és újabb elszánt pingálók születnek, akik legszívesebben minden szabad (vagy már foglalt) falfelületet bemázolnának képzeletük hollywoodi tucatfilmek hőseit idéző szülötteivel.
Minap hozzám szegődött a szerencse. Sikerült egy olyan tüneményes falat találnom, melyet sűrűn ellepnek a sok száz esztendős ákombákomok. Nagyobb részük az 1500-as évek végéről való. Meghökkentő olvasni ezeket a reneszánsz táviratokat, barokk üdvözleteket és itt-ott a zordon újkori autogrammokat, amelyeket nem akármilyen építményre róttak fel az elszánt hajdaniak, hanem egyenesen az esztergomi Bakócz-kápolna vörösmárvány falaira.
Ezeket az ákombákomokat nem könynyű észrevenni. A fal elrejti őket. Az ember a varázslatos reneszánsz térben bolyongva amúgy is inkább a vörösmárványból faragott rózsákat és az árnyékban tűnődő szobrokat figyeli. Ám ha az ablakon beszűrődő fény rájuk vetül, és az ember közelről figyelmesen szemléli a falat, szemébe fog ötleni a furcsa irkafirkák tömege. Van köztük kalligrafikus és rusztikus, akad már-már mestermű, de ügyetlen is, melyből kiviláglik: aki elkövette, épphogy tisztában volt a betűvetés rejtelmeivel.
Olvasom szép sorjában: GERADUS COLIN 1597. Aztán: FRANCISCUS KOROSI ANNO 1656. És: MATHIAS ARNOLT 1685. Némelyik „örökhagyó” csak kurtán-furcsán jelzi magát: MIKHAL, vagy BRUNETTO. Aztán: ZACHARIAS. Mellette: GABOR BODOR és MARTINUS KOZAK. És apró, ám annál határozottabb betűkkel vésve: PAULUS BEVILAQUA ANNO 1606.
Ki lehetett STEPHANUS SPÁCZAY? Vagy a teljes nevét ide véső CONRADUS LORSBACH VON MOSCHEL? Katona vagy világcsavargó? Vándorló mesterlegény, netán diák? Nemes lovag vagy zsoldos, aki borgőzös kedvében rótta be nevét a vörösmárványba? És ki lehetett LUCAS HILLEBRANT vagy EGRY MIHÓK? Előbbi neve szerzetesfélének hangzik. De elképzelhető-e, hogy egy derék fráter falfirkákra adja tonzúrás fejét? Amúgy a nevét még be is keretezte, és körülcirkalmazta indafonatokkal. Utóbbi viszont azért is a kedvencem, mert e kalligráfia hitelességéhez kétség nem férhet. Ki mondaná manapság Mihóknak magát?
Némelyik rovást alig lehet kiolvasni. Nemcsak azért, mert félbemaradt vagy kissé megkopott, hanem mert a megboldogult hajdaniak is „ráírtak” a korábbiak névjegyeire.
Vannak aztán a fal síkján olyan „muzikális” ákombákomok is, amelyeket elolvasni nem tudok. Ívek és hurkok. Szőlőindákhoz hasonlatosak. Kétség nem férhet hozzá: török katonák névbetűi.
Aztán, hogy a história némi újkori emlékeztetővel is szolgáljon, ott áll cirill betűkkel róva: RENTOEV 1945 GOD. Mellette meg: LISZENKO. Hogy ki volt a derék Egry Mihók, sejtelmem sincsen. Lovaskatona vagy tán extravagáns papnövendék? De hogy ez utóbbiak kik voltak, tudom.
Arra viszont kíváncsi volnék: éreztek-e valami megrendülést, hogy elvegyülhetnek ebben az ismeretlen, mégis jeles reneszánsz és barokk kompániában.