Én nem tudom, érdemes-e most, a választási küzdelem kellős közepén költői sorokat idéznem. Hadd következzék előbb egy álidézet: „Átoktelt szájak vicsorognak, nyálból épül fel bennük a Holnap.”
Aztán jöjjön az igazi: „Űr a lelkem. Az anyához, / a nagy Űrhöz szállna, fönn. / Mint léggömböt kosarához, / a testemhez kötözöm. / Nem való ez, nem is álom, / úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm…”
Akinek van füle a hallásra, hallja. Akinek nincs, annak megmondom: József Attilától származnak ezek a sorok, s valahol távol feldereng bennük Freud szakállas alakja.
Az ösztönök szublimálása nem jelent egyebet, mint a bennünk lévő agresszív késztetés humánus célzatú hasznosítását, az erőszak művészi, tudományos, alkotó buzgalommá való transzformálását az élet bármelyik területén, akár az üzlet, akár a politika világában is. Mondhatnánk, hogy az ösztönök szublimálása maga a civilizáció. A formák közé szorított dühödt felülkerekedési és győzeleméhséget így akár nagyratörésnek és önbecsülésnek is nevezhetjük.
A választási harcban azok ontanak „szellemi és erkölcsi vért”, akikben a gyűlölet, a hatalomvágy, az erőszak eluralkodik, s önbecsülésük mocskolódásban testesül meg. Pszichológiai közhely, hogy a frusztráció agressziót szül, az elfojtott erőszak pedig szorongást és melankóliát. A gorilla azért döngeti a mellét és vicsorítja ki (ingyenes állagőrző kezelés nélküli) fogsorát, mert a szelíd és szomorú majom esendő.
Az MSZP és a farvizén evezők (elnézést, hogy a fenti példálózás után említem ezt) nem szublimálnak, talán azért, mert alkotásra képtelenek. Az ösztönök szintjén vívják a harcot a főhatalomért, dühödten, durván, kíméletlenül, olykor becstelenül. Rég nincs szó civilizált viselkedésről, igazságról, méltányosságról. A baloldal egyetlen nagy vicsorgás, s arra számít, hogy a magyar populáció visszavicsorog. Rosszat mondani, s a gonoszat elhinni könnyű. Erre épül a baloldal „nemzetmentő” stratégiája.
Farkaskörökben nem ildomos a has lágy részeibe marni, kultúrkörökben nem szokás a személyes létezés, az érzelem intim szféráját célba venni. A szociliberál taktikának pedig épp ez a veleje.
Az erőszakos viselkedésre, az agresszív támadó és tagadó habitusra a játékelmélet szerint rá lehet fizetni. De maga az élet és a sors is gyakran azt példázza, hogy a gátlástalanul élők – hosszabb távon – nem járnak jól, hiába gyakorolják számosan ezt a modus vivendit.
Egy meleg téli szombat délután voltam tanúja és résztvevője két, egymást szinte közvetlenül követő tanulságos esetnek.
Az egyik: a Szövetség utcában mögöttem éktelenül dudálni kezdett egy úrvezető, mert úgy vélte, hogy az előtte lévő Trabant (legalább két másodpercig) akadályozta a haladásban. Miután a trabantos félreállt, a dudás csikorgó gumikkal utolért, majd ráfordulva a Dohány utcára, frusztrációját kiheverendő, teljes gázzal elhúzott mellettem, és a Rózsák terén telibetalált egy kereszteződésből kihajtó kocsit. A „melldöngetés” itt véget ért.
Két perccel később a Városligetben álltam meg; van ott egy teniszfal, amelynél olykor, jó időben gyakorolni szoktam (egyébként fogyatékos) fonákomat. Egy körülbelül ezer négyzetméteres lebetonozott, bekerített terület egytizedét foglalja el az a térség, amelyet a teniszezőknek szántak. Itt éppen egy harminc év körüli házaspár focizott két, hat-nyolc éves forma gyerekkel. Ösztönöm szublimálva köszöntem, majd teljes szublimációval arra kértem a férfit, tegyék meg nekem, hogy néhány lépéssel arrébb mennek, hiszen számomra ez az egyetlen használható terület, nekik meg mindegy. A férfi mély igazságtudattal (és rosszindulattal) közölte, hogy sajnálja, de ők voltak itt előbb. Erre a két gyerek: „De apu, nekünk tényleg mindegy!” És szinte elvonszolták onnan az apjukat. Tíz perc múlva, amikor befejeztem az ütögetést, odamentem hozzájuk, és a kisebbik fiú kezébe nyomtam a három teniszlabdát tartalmazó dobozt. „Köszönöm a kedvességeteket – mondtam. – Cserében fogadjátok el ezt.” „Tényleg jó itt is – mondták. – Köszönjük.” A család két úriemberből és egy tahóból állt.
Hogy milyen tanulságot szűrt le az esetből a férfi, aki gyermekeket nemzett és nevel, én nem tudom…
Durva agymenés: Magyarországot és Amerikát a náci Németországgal mossa össze az egyetem professzora
