Én nem tudom...

Kristóf Attila
2002. 03. 05. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Én nem tudom, érdemes-e most, a választási küzdelem kellős közepén költői sorokat idéznem. Hadd következzék előbb egy álidézet: „Átoktelt szájak vicsorognak, nyálból épül fel bennük a Holnap.”
Aztán jöjjön az igazi: „Űr a lelkem. Az anyához, / a nagy Űrhöz szállna, fönn. / Mint léggömböt kosarához, / a testemhez kötözöm. / Nem való ez, nem is álom, / úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm…”
Akinek van füle a hallásra, hallja. Akinek nincs, annak megmondom: József Attilától származnak ezek a sorok, s valahol távol feldereng bennük Freud szakállas alakja.
Az ösztönök szublimálása nem jelent egyebet, mint a bennünk lévő agresszív késztetés humánus célzatú hasznosítását, az erőszak művészi, tudományos, alkotó buzgalommá való transzformálását az élet bármelyik területén, akár az üzlet, akár a politika világában is. Mondhatnánk, hogy az ösztönök szublimálása maga a civilizáció. A formák közé szorított dühödt felülkerekedési és győzeleméhséget így akár nagyratörésnek és önbecsülésnek is nevezhetjük.
A választási harcban azok ontanak „szellemi és erkölcsi vért”, akikben a gyűlölet, a hatalomvágy, az erőszak eluralkodik, s önbecsülésük mocskolódásban testesül meg. Pszichológiai közhely, hogy a frusztráció agressziót szül, az elfojtott erőszak pedig szorongást és melankóliát. A gorilla azért döngeti a mellét és vicsorítja ki (ingyenes állagőrző kezelés nélküli) fogsorát, mert a szelíd és szomorú majom esendő.
Az MSZP és a farvizén evezők (elnézést, hogy a fenti példálózás után említem ezt) nem szublimálnak, talán azért, mert alkotásra képtelenek. Az ösztönök szintjén vívják a harcot a főhatalomért, dühödten, durván, kíméletlenül, olykor becstelenül. Rég nincs szó civilizált viselkedésről, igazságról, méltányosságról. A baloldal egyetlen nagy vicsorgás, s arra számít, hogy a magyar populáció visszavicsorog. Rosszat mondani, s a gonoszat elhinni könnyű. Erre épül a baloldal „nemzetmentő” stratégiája.
Farkaskörökben nem ildomos a has lágy részeibe marni, kultúrkörökben nem szokás a személyes létezés, az érzelem intim szféráját célba venni. A szociliberál taktikának pedig épp ez a veleje.
Az erőszakos viselkedésre, az agresszív támadó és tagadó habitusra a játékelmélet szerint rá lehet fizetni. De maga az élet és a sors is gyakran azt példázza, hogy a gátlástalanul élők – hosszabb távon – nem járnak jól, hiába gyakorolják számosan ezt a modus vivendit.
Egy meleg téli szombat délután voltam tanúja és résztvevője két, egymást szinte közvetlenül követő tanulságos esetnek.
Az egyik: a Szövetség utcában mögöttem éktelenül dudálni kezdett egy úrvezető, mert úgy vélte, hogy az előtte lévő Trabant (legalább két másodpercig) akadályozta a haladásban. Miután a trabantos félreállt, a dudás csikorgó gumikkal utolért, majd ráfordulva a Dohány utcára, frusztrációját kiheverendő, teljes gázzal elhúzott mellettem, és a Rózsák terén telibetalált egy kereszteződésből kihajtó kocsit. A „melldöngetés” itt véget ért.
Két perccel később a Városligetben álltam meg; van ott egy teniszfal, amelynél olykor, jó időben gyakorolni szoktam (egyébként fogyatékos) fonákomat. Egy körülbelül ezer négyzetméteres lebetonozott, bekerített terület egytizedét foglalja el az a térség, amelyet a teniszezőknek szántak. Itt éppen egy harminc év körüli házaspár focizott két, hat-nyolc éves forma gyerekkel. Ösztönöm szublimálva köszöntem, majd teljes szublimációval arra kértem a férfit, tegyék meg nekem, hogy néhány lépéssel arrébb mennek, hiszen számomra ez az egyetlen használható terület, nekik meg mindegy. A férfi mély igazságtudattal (és rosszindulattal) közölte, hogy sajnálja, de ők voltak itt előbb. Erre a két gyerek: „De apu, nekünk tényleg mindegy!” És szinte elvonszolták onnan az apjukat. Tíz perc múlva, amikor befejeztem az ütögetést, odamentem hozzájuk, és a kisebbik fiú kezébe nyomtam a három teniszlabdát tartalmazó dobozt. „Köszönöm a kedvességeteket – mondtam. – Cserében fogadjátok el ezt.” „Tényleg jó itt is – mondták. – Köszönjük.” A család két úriemberből és egy tahóból állt.
Hogy milyen tanulságot szűrt le az esetből a férfi, aki gyermekeket nemzett és nevel, én nem tudom…

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.