Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az átlagmagyar, aki szocioliberalizálódása során nem fejlesztett ki különösebb szilárd értékrendet önmagában, sejti-e, hogy mi folyik körülötte? Hallja-e, mi a különbség a választási küzdelemben a szocialista és a polgári hangvétel között? Észreveszi-e, hogy a baloldal burkolt formában ugyan, de készpénzt ígér a szavazatokért, miközben minden bizonyítási szándék nélkül szennyez és gyaláz; a jobbközép pedig megpróbál tényeket állítani az ígéretáradattal és a személyre szóló jól megkonstruált koholmányokkal szemben?
Vajon az átlagmagyar érzi-e, mi a különbség a között a kétféle kampánytaktika között, hogy az SZDSZ Orbán-hasonmásokat keres, a polgári sajtó pedig dokumentumokkal bizonyítja, hogy Medgyessy csekély munkával szerzett harmincmilliónyi „lobbipénzt”.
Vajon az el nem kötelezettek, a habozók, akik végül is eldöntik majd, kik kormányozzák ezt az országot a következő négy esztendőben, tudják-e, hogy az a sok hamis vád, ocsmány célozgatás és stiláris mocsok, amit a szocioliberális médiumok (és sajnos a politikusok) a kormányra zúdítanak, az egész közéletet szennyezi, s a társadalmi morált ismét a mélyszocializmus sunyiságával és képmutatásával fertőzi meg.
Az egyik vezető amerikai lapban jelent meg az a karikatúra, amelyre hivatkozni bátorkodom. Gyermekük jövőjéért aggódó szülők keresik fel a pályaválasztási tanácsadót, ahol a pszichológus a következőket közli velük: „Az önök fia alattomos, gonosz, kegyetlen, álszent, becstelen és hazug. Azt javaslom, járassák újságíró-iskolába.”
Ez ugyebár gyökeresen ellentmond annak, amit a sajtószabadság nemes eszméje sugall, s amire oly sok hivatkozás történik manapság.
Negyvenkét éve gyakorolom ezt a szakmát. Ebből jó néhány esztendő azzal telt, hogy igyekeztem tőle eltávolodni, sőt megszabadulni. 1968-tól, amikor igazából ráébredtem, hogy miféle társadalomban élek és milyen közegbe csöppentem, 1988-ig többnyire mély, belső ellenkezéssel tagadtam külső azonosságomat, amely ehhez a mesterséghez kötött. A rendszerváltozás után reméltem, hogy kettős lényűségem megszűnik, s képes leszek úgynevezett kollégáim többségét becsülni. Most megint úgy érzem, hogy vagy az egészen meg sem változott rendszert befolyásolni igyekvő sajtó húzza le magához a politikai elitet, vagy az elithez való tartozás és törleszkedés alázta meg a sajtót. Amit számos „haladó” lapban olvashat számos „független” tévéadón nézhet és hallhat az ember, arra abszolút érvényesek a fent említett karikatúra minősítései, alattomos, álszent, kegyetlen, hazug.
Sajnos ez a kampánytól nekihevült, mindenáron a hatalmat viszszanyerni akaró, revansra vágyó politikusokra is jellemző, s még valami: a fenyegetőzési hajlam, amely immár kampánytényezőként van jelen közéletünkben.
A szocioliberál kampánystratégia az emberi természet legroszszabb vonásaira apellál: a rosszhiszeműségre, az irigységre, az ideálok megbecstelenítésének hajlamára, az igénytelenségre és az önzésben mindig jelen lévő hiszékeny bornírtságra. Üzenete egyértelmű: ne higgy az emberi tisztességben és méltóságban. Ezek (is) lopnak, csalnak, hazudnak.
Nagyon őszintén mondom, hogy ez a mocskolódás, amelyben immár az általam eddig kedvelt Kuncze Gábor is Horn Gyula sajátos szintjére szállott, ijesztő. Bármi történjen, hogy jön ki ebből a társadalmi béke?
Kérem, mutassanak nekem olyan embert – nem agresszíven támadó közírót vagy politikust –, akit a jobbközép kormány frusztrált, elnyomott, megalázott. Mutassanak nekem olyan embert, akinek szabadságát, meggyőződését, hitét a polgári erők ténylegesen fenyegették.
Nem épp fordítva van ez? Nem a még létre sem jött árnyékkormány árnyéka nyomasztó? Nem a baloldal gátlástalan kampánya kelt félelmet az emberekben, hanem a tűzijáték?
Az agarak bizony elszabadultak, uraim.
Hogy nem volna-e jó kicsit hátrébb terelni őket, én nem tudom…