Fakuló édes

Észre se vettük, hogy azokon a busz- és vasútállomásokon, amelyeken a hangosbeszélő magyarul is eldarálta az indulási és érkezési időt, mostanában nem bömböli el. Igaz, eddig se értettünk sokat belőle. Más nyelven se lehet érteni ezeket a torz, recsegő szavakat, valahogy mégis megnyugtatóan hatnak. Hozzátartozik a várótermek hangulatához – hozzátartozott némely állomásokon a magyarul való bömbölés is. Egy ideje Újvidéken nem hallani. Vidékünkön szűnőben van a magyarul való közlekedés. Feltételezem, hogy a szlovákul, ruszinul, románul való közlekedés is, de jómagam ezt nem érzékelhetem. Én csak a magyart érzékelem, mert erre, származásomnál fogva, különösen érzékeny vagyok.
Ezen a nyelven álmodom, káromkodom, dühöngök, imádkozom, sóhajtozom, átkozódom, ezen a nyelven könyörgök, rimánkodom; ezen a nyelven örvendek, ezen lélegzem. Kosztolányi ennek a nyelvnek – az anyanyelvnek – a segítségével tanult meg tizenvalahány idegen nyelvet, és komoly emberek állítása szerint más nyelvet csak az képes jól elsajátítani, aki az anyanyelvét tökéletesen tudja.
Kosztolányit említettem az imént; talán a legtöbb idegen nyelvet tudó magyar író volt, nyugodtan válogathatott a különböző nyelvek között, de álmában se fordult meg a fejében, hogy valamelyik tanult nyelven írjon. Csak az anyanyelvén. Ezt ajándékba kaptuk. Szavait édesanyánk súgta a fülünkbe, és mi rögtön megértettük, fölfogtuk ezeket a szavakat. Ezért az anyanyelv sohasem lehet a terhünkre. Nem fáradunk el vele s benne. Épp Kosztolányi jegyzi meg valahol: az ember csak az anyanyelvén hallgathat, pihenhet jó nagyokat.
Vidékünkön lassan oda jutunk, hogy az anyanyelvünket csak magunkban használjuk. Vagy csak egymás között, ha „négy-öt magyar öszszehajol”. Álmodni, álmodozni még csak álmodozhatok az anyanyelvemen, de az utcán, a hivatalban, a közéletben nem sokat érek el vele. Anyanyelvem szavai itt már fabatkát sem érnek, egy lyukas garast se, holott sokszor még mindig abban a tévhitben élek, hogy szavainknak aranycsengésük van. Ám az utcán anyanyelvem szavainak – bár egyre halkabban ejtem ki őket – mindinkább fülsértő hatását tapasztalom. Előfordul, hogy ha magyarul szólalok meg az utcán, megnéznek, végigmérnek, mint egy csodabogarat. Sőt, nem egyszer rám is szóltak. Megszégyenítettek csupán azért, mert az anyanyelvemen mertem megszólalni.
Megszoktam, hogy színmagyar környezetben, kocsmában, üzletben vagy hivatalban nem tudnak kiszolgálni anyanyelvemen. De azt is megszoktam, hogy ezek az emberek a legtöbb esetben elnézésüket kérték, hogy még nem tanultak meg néhány szót magyarul.
Mostanában egészen más jelenséggel találom magam szemben, s egyre gyakrabban. Emberekkel a fent említett környezetben olyan posztokon, amelyeken elkerülhetetlen a lakossággal való mindennapos érintkezés. Ezek az új emberek már nem kérnek elnézést, amiért nem tudnak anyanyelvemen kiszolgálni; de nem is ez a bántó. A megalázó az, hogy még azt se tudják, milyen nyelven fordultál hozzájuk. Nagyon újak lehetnek ezen a mi egykor többnyelvű vidékünkön.
Tehát ismét hátrálnod kell, még jobban behúzódni önmagadba. Ez a kényszerű hátrálás azóta tart, amióta megszülettél. Maradt a család, a baráti kör meg a fehér papír, amin ezt elpanaszolhatod.