Hajnalodik

Az időt csakis a szellemi létező tudja kezelni. Az idő nem a múlt, nem a jelen, hanem a végérvényes. A valóságnak ebben már semmi nyoma, ami meleg volt, kihűlt, amely fát megérintettek, régen elpusztult, a hangok semmivé foszlottak, az arcok elolvadtak, mint a jég a pocsolya felszínén.
És valami mégis megmaradt nekünk. Képzeletünk a múló idő hajába kapaszkodik. Böjtmás havának huszonhatodik napját írtuk, vagyis húsvét előtt voltunk egy nappal. Nem fáztunk éppen, de melegünk se volt ott kinn az erdőn, olyan volt a kora tavasz, mint egy drága öregember, piros arcú és mosolygós. Délelőtt szakadt az eső, bőrig áztunk. Az égi áldás csak akkor maradt abba, amikor végre felállítottuk a sátrakat és bebújtunk szárítkozni. Este aztán danoltunk, nyárson forgatva őzet sütöttünk, holnap hajnalban pedig Szent Hubertus segedelmével nagyvadra megyünk.
Ki gondolta volna akkor, hogy a felséges Imre herceget a balsors akaratából másnap széttépi a vadkan?
A hercegnek akkor még jó kedve volt, de nem óhajtott társaságot. Egyedül járkált a tisztáson az aranyló alkonyatban, kezeit hátrakulcsolta, mint aki elmélkedik, aztán este maga is a ropogó tűz mellé telepedett. Nem sokat szólt, nem danolt velünk, a lángokba bámult, de ha nevettünk, velünk nevetett ő is.
Kegyelmes este volt, a sátrak felett csillagok táncoltak.
Nézz csak fel az égre, lásd, amit ők láttak!
Aztán a lángok elapadtak, zsarátnok izzott a lábunk előtt.
Tudjátok meg urak, atyám, István, tanulságokat és parancsolatokat rendelt nekem, aki majd Isten áldásával uralkodni fogok őutána, szólalt meg Imre herceg csendesen. A pecsenyétől zsíros szájak elnémultak, és a hátunk mögött felzúgott a pilisi erdő. Legelőször a hitről szólott atyám. Arról, hogy akik hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedettel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, nem élhetnek tisztességgel. A hit tettek híján meghal, mint a lenyilazott őz. Idézzétek csak az eszetekbe ama szent levelet, melyben ezen szavak állnak: csak az nyeri el a babérkoszorút, aki szabályszerűen küzd! Gondoljuk el, mi szabályszerű, és mi nem az! De vigyázat! Tévedhetetlenségünkben vagy áldozatok leszünk, vagy győztesek, a kettő között oly csekély a különbség, hogy szavam sincs rá. Alázatom pajzsát tartom magam elé, így bárhogy lesz, magamat nem kell megvetnem.
Valaki ekkor a tűzhöz ugrott, megpiszkálta a parazsat és ugráló tűznyelveket csalt ki belőle. Az arcok felpirosodtak. Senkit nem akarok szolgaságba hajtani, gőg és gyűlölség nélkül óhajtok uralkodni, vagyis békésen és szelíden fogom tenni a dolgomat. Mert szelídnek kell lennem, hogy sohase harcoljak az igazság ellen. Mondom nektek, urak, én csak egy vagyok. Minden ember egyformának születik, és bizony semmi nem emel fel, csakis az alázat, és semmi nem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség. De jár még más is az eszemben, mert az erdő, itt mögöttem, mint atyám hangja zúg. Ezt a zúgást igyekszem magyarázni, mert ha az erdő elhallgat, nincs tovább! Szeretni fogom az ítéletet, amit türelmességemmel hozok, mert a hatalmamban akarom tartani tulajdon lelkemet. Esküvel nem erősködöm, mert a bolond fogadalmat bizony megszegi az ember. Szeretnék bölcs lenni, bölcsességemet a szívembe zárni, cselekedeteimet a bölcsesség mértékével mérni, és messze űzni a bolondok szelességét.
Atyám így intett: az atyák azért atyák, hogy fiaikat gyámolítsák, a fiak pedig azért fiak, hogy szót fogadjanak. Mert minden engedetlen Istennel áll szemben. Ez a törvény még gyenge lábakon áll, de azért törvény. A szeretet gyakorlása vezet el engem a legfőbb boldogsághoz, mert irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Erős akarok lenni, nehogy a szerencse felvessen, vagy a balsors letaszítson. Mert az ember csak jobb lesz, mindig csak jobb. Ugye így lesz, urak?
Imre elhallgatott, haját kisimította a homlokából, és tekintetét az ég aljára szegezte, ahol egy világos hasadék kezdett derengeni.
Ekkor valaki csendesen megszólalt. Herceg, hajnalodik!