Határozott érdekérvényesítés

A külpolitikának pártpolitikai érdekektől és ideológiai előítéletektől mentesen, a legszélesebb nemzeti egyetértésre kell támaszkodnia. Azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk Kovács László árnyék-külügyminiszter programbeszédének e megállapításával. Sajnos a gyakorlatban ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja az MSZP elnöke, amikor a pártja mögé felsorakozott sajtóorgánumok kórusától kísérve élen jár a külpolitika kampányeszközzé silányításában. Ez persze nem túlságosan meglepő, hiszen a NATO-n belüli szerepvállalástól, a repülőterek átengedésétől az uniós csatlakozást szolgáló összefogás elutasításán át a határon túli magyarok érdekeinek figyelmen kívül hagyásáig példák sora mutatja: az egykor konszenzusteremtésben nem is olyan sikertelen politikusban a pártvezető már jó ideje legyőzte az exkülügyminisztert. Megragadt a csupán a választásokat szem előtt tartó pártpolitikus szintjén, szemben az államférfival, aki Churchill szavaival a jövő nemzedékeire is gondol. Figyelve az utóbbi hetek külpolitikai témájú ellenzéki megnyilatkozásait, mindezt még kiegészíteném azzal, hogy nagyon kis esélye van annak az erőnek, amely nem tud mást tenni, mint besározni a másikat.
Ez a fajta ellenzéki politizálás tárult elénk a napokban is, ezért az elmúlt négy évet a nemzeti érdekek figyelmen kívül hagyása és az ország elszigeteléséhez vezető diplomáciai baklövések tükrében láttatni igyekvő, inkább a pártpolitikusok populista bírálataira rímelő elemzésekkel szemben próbáljuk meg a tényekből és az eredményekből kiindulva felrajzolni külpolitikánk ezen időszakát. Hátha így még e sokszor végletesen kettéosztott országban is egyet tudunk érteni valamiben!
A legalapvetőbb változást az előző kormány külpolitikájához képest a határon túli magyarok érdekeinek határozottabb megjelenítésében ígérte a Fidesz. Mint az 1998-as program kiemeli, „a magyar külpolitika egyik legfőbb sajátossága, hogy kettős érdeket kell együttesen érvényesítenie, mégpedig a magyar állam és a magyar nemzet érdekét”. Ez a célkitűzés a gyakorlatban a három fő prioritás – az európai integrációs, a szomszédsági, valamint a nemzetpolitika – egyensúlyba hozását jelenti. A szocialisták hagyományos nemzetszemléletéből adódóan ugyanis a határon túli magyar kisebbség valójában kiesett a Horn-kormány látóköréből, így nemcsak az integrációs, de a szomszédsági politika mögé is sorolódott. A problémákat szőnyeg alá söpörve legfeljebb a szavak szintjén állt ki mellettük Budapest, vagy – szokás szerint – ha a belpolitika meghosszabbított karjaként szükség volt rájuk. E nézőpontból logikusnak tűnt, hogy az integrációs politikához szükséges, a Nyugat részéről elvárt jó viszonyt a szomszédos országokkal legtöbbször az ő kárukra valósítsák meg. Ennek a politikának a leglátványosabb megnyilvánulása az volt, hogy a magyar–román alapszerződés megalkotásából teljesen kihagyták az RMDSZ-t. Az Orbán-kormány ezzel szemben a határon túli magyar kisebbségek érdekeinek következetes képviseletét elválaszthatatlannak tartotta a régió stabilitásától, ennek szellemében az anyaország régi adósságát törlesztve megalkotta a kedvezménytörvényt, amelynek létjogosultságát fényesen igazolja, hogy azt a parlament 94 százalékos többséggel fogadta el. Történelmi okok miatt azonban mindez feszültséget keltett a szomszédokkal való kapcsolatokban, amelynek feloldását jelentette például az Orbán–Nastase-megegyezés. Ennek tető alá hozása azonban önmagában is cáfolja az agresszív, országot elszigetelő, kompromisszumokra képtelen „délibábos népnemzeti külpolitizálásra” vonatkozó vádakat, arról nem is beszélve, hogy a hasonló szükségszerűségből, európai nyomásra született alapszerződésekkel kapcsolatosan nem volt ilyen kritikus a balliberális sajtó. Mindezek mellett meg kell azonban jegyezni azt is, hogy a státustörvény előkészítésének, bevezetésének hazai és nemzetközi kommunikációja bőven hagyott maga után kívánnivalót.
Az elmúlt három hónap viharai ellenére a szomszédsági politikáról sem mondhatjuk, hogy rosszabb lenne, mint volt. Elég ehhez végigtekinteni azon, hogy négy év alatt hány magas szintű magyar–román és magyar–szlovák találkozó volt. Ukrajnával és Jugoszláviával kiegyensúlyozottak a kapcsolatok, míg kimondottan Orbánt igazolta a kezdetben bizony nem minden kockázat nélküli Horvátország-politikája. Az e téren is érezhető aktivitás miatt azonban itthon ismét csak vádolták – ezúttal középhatalmi álmok kergetésével – a kormányt. Lehet, hogy vannak, akik valóban így gondolkodnak, ők azonban nem a magyar külpolitika meghatározó személyiségei. Elvitathatatlan viszont, hogy a magyar átalakulás dinamizmusából adódó előnyöket ki lehet használni az ország térségbeli presztízsének, ezzel együtt súlyának növelésére. A látható balkáni aktivitás, a „szegedi folyamat” is azt szolgálta, hogy Magyarország a demokratikus kisugárzásával hozzájáruljon a térség stabilitásához.
Ez a momentum fontos tényező az euroatlanti integráció szempontjából is. A magyar NATO-tagság – amelynek megalapozásában elévülhetetlenek az előző kormányok érdemei, de mégiscsak ehhez a ciklushoz kötődik – első komoly kihívása, a koszovói válság és Jugoszlávia bombázása híven igazolta ezt. Budapest azonban a hazai fanyalgások ellenére kiállta a tűzkeresztség próbáját, még ha néha – így az orosz konvoj körüli vitában – kissé túl is játszotta szerepét. A térség stabilitása, ezzel kapcsolatosan a magyar külpolitika előző két prioritásának összhangja a harmadikkal, az integrációs politikával, elengedhetetlen az európai uniós csatlakozásnál is. Látszott ez a kedvezménytörvény körüli vitákban is, amelyet végül a velencei bizottság ajánlásai és a kétoldalú megegyezések oldottak, illetve oldanak meg. Az elmúlt négy év fontos eseménye volt, hogy megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások az unióval, amelyek kapcsán ismét több bírálat érte a kormányt. Nagyon jellemzően egyszer túlzott keménysége miatt, míg máskor amiatt ostorozzák, hogy nem érvényesíti elég határozottan a magyar érdekeket. Minősíti viszont a kormányt a lezárt fejezetek száma, valamint az országjelentések is. Ezek alapján a tagjelöltek élbolyában – ha nem az élen – van Magyarország. Éppen a határozottság kapcsán merült fel e téren, hogy a kormány bizonytalanul kezeli az európai integrációs folyamatot. Ezt a bírálatot legtöbbször Orbánnak arra a mondatára alapozzák, hogy „van élet az Európai Unión kívül is”. Én azonban ebből nem az integrációs elkötelezettség gyengeségét, hanem inkább a bővítés kínos kitolódása miatti elkeseredettséget olvasom ki.
A diplomáciai aktivitás szempontjából is hullámzó, bár összességében kielégítő volt a négy év. A világ vezető hatalma, az Egyesült Államok igazán nem panaszkodhat Budapest elkötelezettségére, ezen nem változtat az sem, hogy kútba esett az F–16-osok vétele. Az európai hatalmakkal a legfelsőbb szinten is folyamatosak voltak a találkozók. Kivételt ez alól leginkább Németország és Oroszország képez. Mindkét esetben lendíthet a helyzeten egy csipetnyivel több pragmatizmus. Az ideológiai, emberi kötődéseket jól használta ki viszont Orbán Viktor Róma, Bécs, Madrid vagy München irányában. S ha figyelembe vesszük az unión belül érzékelhető hangsúlyeltolódásokat, akkor ez a kapcsolatrendszer igencsak kamatozhat, akár a közeljövőben is. A térségbeli együttműködés éppen e ciklus alatt élénkült fel, bár ennek korlátait jelzi a mostani súrlódás is.
Véleményem szerint tehát nem áll meg az a vád, hogy Orbán Viktor megpróbálta eltéríteni az országot az európai pályáról, megkísérelte a középhatalmi Magyarország megteremtését a térségben, eközben sikeresen szigetelte el önmagát a nagyhatalmaktól, s szakított meg minden stratégiai szövetséget. A hosszú időn át simulékony viselkedéshez szokott kritikusokat – köztük egyes európai politikusokat is – leginkább a kormányfő a kontinensen egyre jellemzőbb határozottsága, szókimondása, néha esetleg valóban az ország erején felüli kiállása zavarja. Ezzel kapcsolatban azonban Francis Fukuyamát idézném, aki szerint egy nemzet fejlődéséhez a legfontosabb, hogy higgyen önmagában. Erről, a célok megvalósításának módjairól, a kelleténél gyakoribb kommunikációs zavarokról, a retorikáról még lenne értelme vitatkozni, a bírálatok legnagyobb baja azonban az, hogy alapjaiban kérdőjelezik meg a kormány jóindulatát, s a nemzeti érdekek tudatos csorbításával vádolnak, miközben szinte már minden kérdésben a kabinet vitapartnereinek álláspontjára helyezkednek. Nehéz így vitatkozni, pedig a jó szándékú közös gondolkodás mindannyiunkat előbbre vinne és valóban a nemzeti érdekeket szolgálná.