Az óhajt, hogy első, szent királyunk legfőbb egyházi támaszának „csere” útján Itáliába jutott földi maradványai kerüljenek vissza Magyarországra, tizenhét esztendővel ezelőtt, 1985. augusztus 18-án a Magyar Nemzet írta le először. Aki a hírt hozta: méltóbb helye volna talán minálunk a szent életű püspök csontjainak, mint abban a Szent Donátról elnevezett muranói templomban, amelyik, mert a VII. században élt névadója maradványait megtalálták, Donátnak szentel immár nagyobb figyelmet, és nem Gellértnek, Fogolyán Miklós örmény katolikus szerzetes St. Lazarro szigetéről, nem érte meg e napot. Pedig magyarnak megmaradt örményként is, katolikusként is hogy örvendene!
Lapunk nemzetközi ismertségét és elismertségét is jelzi, hogy a betűmetsző, könyvszerkesztő Tótfalusi Kis Miklós tiszteletére rendezett nemzetközi tanácskozásra hazautazó Fogolyán Miklós a Magyar Nemzet szerkesztőségének ajtaján kopogtatott, nem másutt. Az az eltökéltség pedig, amellyel Szent Gellért „hazakerülésén” munkálkodott, azt jelezte a mindennapi küszködéseikbe beletompult-satnyult itthoniaknak, hogy a magyar történelem példaértékű alakjai miként erősíthetik az együvé tartozás érzetét mindazokban, akik e tájon születtek, és magyarul beszélnek. (Sőt még arról is tudomásuk van, kit ábrázol az a fővárosunk fölé magasodó szobor, Jankovits Gyula munkája, amelyet Ferenc József kívánságára emeltek 1904-ben…)
A 980-ban Velencében jómódú patríciuscsalád sarjaként Isten napját megpillantó fiút Györgynek keresztelték, a Gellért – Gerardo – nevet akkor vette fel, amikor édesapja, kit ugyanígy hívtak, meghalt szentföldi zarándokútján. Elképzelhető, hogy apja példáját szerette volna követni, amikor – már a velencei Szent György-monostor apátjaként – maga is a Szentföldre indult, csakhogy egy nagy vihar az isztriai partokra vetette. Onnan hívta el pannon földre egy Gaudentius nevű szerzetes. Aki a vértanúságot keresi – mondhatta neki Gaudentius –, a „ferocissima gens Hungarorum” földjén is megleli, nem kell azért Jeruzsálemig vagy, amiként Gellért tervezte, Betlehemig menni.
Szentföldi zarándoklatáról azonban akkor sem tett le Gellért, amikor a magyarok királyával Székesfehérváron megismerkedett. Ám az uralkodó, fölismervén, hogy a tanult, világot látott férfiú mily nagy segítségére lehet országépítő munkájában, útitársait titkon elbocsátotta, őt magát pedig magánál tartotta. Őrizetben – custodiam adhibuit –, ahogyan a legendákban olvasható. A történészek a mai napig vitatják, tudatos sorsvállalás volt-e Gellért részéről a „fekete magyarok” földjét választani, hol könnyen „elnyerheti a vértanúság koronáját”. Vagy az erős királyi akarat irányította sorsát? A közembernek legfeljebb a történelmi hitelesség viszonylatában érdemes gondolkodnia rajta. (Aminthogy az sem tűnik lényeges mozzanatnak ma már sem Gellért, sem István fia, Imre herceg életrajza szempontjából, hogy tanítója volt-e a szó mai értelmében az uralkodó utódjának vagy a lelki nevelője.) Élete utolsó szakaszának vitathatatlanul hiteles történései azonban igencsak figyelemre méltóak lehetnek békétlen világunkban. Ahogyan Aba Sámuelnek a fejére olvasta (miközben megkoronázását megtagadta), hogy – rettenetes vérontásai miatt – nem érdemel semmiféle kegyelmet, ahogyan a hazahívott Árpád-házi hercegeket inteni akarta (az ő fogadásukra indult, fegyvertelenül, amikor megölték a pogány lázadók), és halálával intette is: István király munkáját kell folytatniok, hogy a magyarság fönnmaradjon. Ezt a békepárti, magyarságpárti Szent Gellértet üdvözölheti ma a Duna mentén az a nép, amelyik ki tudja, milyen sorsra jutott volna nélküle. Meg nemzedéktársai, szerzetestársai nélkül.
A történelmi emlékezéssel átitatott 2000. esztendőben került Osztie Zoltán a Belvárosi plébániatemplomba plébánosnak, hol a vértanúhalált szenvedett Szent Gellért püspök földi maradványai hét esztendőn át nyugodtak. Úgy tartotta, az új évezred küszöbén kiváltképpen fontos Szent Gellért „jelenléte”. Ahogyan egykor a pogány magyarság első evangelizálásában – az uralkodót támogatva – jelentős részt vállalt, népünk új evangelizációjában is segítségünkre lehetne. Érseki hozzájárulással látott hozzá a nemes feladat teljesítéséhez: levelet intézett annak a muranói, Szűz Máriáról és Szent Donátról elnevezett templomnak a plébánosához, ahová századokkal korábban (föltehetőleg Nagy Lajos király idejében) Gellért ereklyéi kerültek, járuljon hozzá, hogy a magyar földön vértanúhalált szenvedett velencei születésű pap csontjai visszatérhessenek Magyarországra. Ezután hosszú csend következett, majd, mivel Gellért visszajövetelének nemcsak magyar földön, de Itáliában is akadtak szorgalmazói, a muranói plébános azzal az elhatározásával örvendeztette meg pesti kollégáját, hogy Szent Gellért Pannónia földjén koptatott sarokcsontját a velencei pátriárka hitelesítő okiratával és pecsétjével a magyaroknak adja.
Joggal kérdezhetik olvasóink: mit jelent ma a katolikus ereklyetisztelet?
– Azt, hogy relikviái révén Szent Gellért valóban közöttünk van – mondja Osztie Zoltán. – Jelenléte pedig mindnyájunkat kötelez: ahogyan ő Szent Istvánnal a keresztény államiság alapjait lefektette, nekünk is erre az alapra kell építkeznünk a harmadik évezredben. A templom zarándokhellyé válik, ahol a Szent Gellértnek lerótt tisztelet révén ki-ki tudatosíthatja magában kereszténysége és magyarsága gyökereit. A templom, amelyet Szent István uralkodása idején egy római erődítmény kváderköveire építettek – ily módon tehát büszkén állítható róla, hogy Pest legősibb temploma (román stílusjegyeket mutató maradványai máig láthatók a déli torony falában) –, az imádság háza lesz. Bármely napszakban lép be kapuján a vándor, imára talál ott, nem csak turisztikai látványosságot.
Az ereklye méltó fogadására új liturgikus teret alakítottak ki a templomban. Az oltárt, amelyben Szent Gellért maradványait a Kótai József ötvösművész által kiegészített ereklyetartóban az „örök világosság fényében” elhelyezték, Horvátországból hozott kőből szentendrei mesterek faragták. A nemes matériájú tömbbe zárt világítást a Budapesti Műszaki Egyetemen tervezték. Óriási távlatokat fog össze ez a Duna partján, a Gellért-heggyel szemközt álló istenház térben és időben egyaránt. Híven szemlélteti mindazt, amit Gellért püspök idejében a keresztény egyetemességről vallottak. A régészeti feltárások alkalmával megtalálták a Szent István-kori templom körüli temetőt. A gótika a boltozaton hagyta ott kőnyomait, a reneszánsz a két oldalsó kápolna pastoforiumain, művészi kiképzésű oltáriszentség-fülkéin, Mátyás király korából való ajtókeretén… A török idők jeleit is megőrizte a kezdetben a Boldogságos Szűz Máriáról (vagy ahogyan Gellért püspök beszélt róla: a „Napba öltözött asszonyról”) elnevezett templom szentélyében a keresztényi türelem: Allah dicsőségét hirdető Korán-idézettel hívja fel magára a figyelmet az a török imafülke, amely a mecsetté átalakított templom maradványa.
Amilyen örvendetes a legrégebbi pesti templom belső megújulását figyelemmel követni, olyan elkeserítő külsejének látványos pusztulását szemlélni. A roskatag tetőzetet, az omladozó falakat… Szent Gellért tán segít ezen az áldatlan állapoton is? – kérdem a plébánost, Osztie Zoltánt.
Az évek óta halogatott feladat, a Belvárosi plébániatemplom tatarozása olyan súllyal nehezedik a felelősökre, az épület tulajdonosára, a fővárosi önkormányzatra, az országos műemlékvédelemre, hogy éppen itt az ideje, hogy a már jó néhány éve megfogalmazott szándék tettekké váljék. A teljes körű felmérés megtörtént, a költségvetés is két éve megvan már (akkor hatszázmillió forintra becsülték a hat év alatt elvégezhető felújítási munkálatok árát), most már csak hozzá kellene kezdeni. (A templombelső felújításához csak az engedélyt adta meg a fővárosi önkormányzat, az anyagi hozzájárulás, noha azért is folyamodott a plébániahivatal, mind a mai napig késik.)
A háború beszüntetéséért és a túszok szabadon bocsátásáért szólaltak fel keresztény egyházi vezetők Gázában
