Természetesen nem téves elképzelések ezek, csak valahogyan nehéz elhinnünk, hogy bősz elődeink, akiknek nyilait rettegték a középkori Európa népei, a pusztai állattenyésztés és a kalandozások mellett sokféle mesterséget űztek, családi életet éltek, hódoltak vallásuknak, és idejüket múlatták különböző szerencsejátékokkal is.
Azt, hogy melyek lehettek ezek a játékok, az évszázadok homályából már nehéz kideríteni. Mégis segítenek nekünk ebből a korból származó szűkszavú leírások egyes részei, valamint régészeti kutatások eredményei. Ezekből a forrásokból tudhatjuk meg, hogy őseink a kockajáték, a nyílvetés és a lóverseny hívei voltak. Bár igaz, hogy a honfoglaló magyarság férfiainak fő időtöltése a harc volt, de a háborúk közötti nyugodt időszakokban, a legeltetés gondtalanabb szakaszában bőven akadt szabad idejük is. Ezeket pedig tereferével és játékokkal igyekeztek kitölteni.
A legjobban elterjedt játékuk a kockázás korabeli formája lehetett. Ezt a szakirodalom asztralagosz játéknak nevezi. Első nyomait az ókori Görögországban találhatjuk, még az Iliászban is megemlítésre kerül. A honfoglalás kori sírok ásatásaiból számos alkalommal kerültek felszínre azok a kis csontkockák, amelyeket elődeink juh és szarvasmarha sarokcsontok szabályos kockaformára csiszolásával készítettek. A csontokat átfúrták, illetve számjelzésekkel is ellátták, de találtak már nemzetiségjellel ellátott kockákat is. A legegyszerűbb asztralagoszokon a csont peremét megfelelő számú bevágással csipkézték ki. Másik számozási mód, hogy apró körökkel jelölik a szám értékét.
Korabeli források leírják a kockajátékok szabályait is. Leggyakrabban négy kockával játszottak, s az nyert, aki többet dobott. A játék sokáig eredeti formájában maradt fent, csak a későbbi időkben ólommal is megerősítették a csontkockákat. Ilyen játékeszközöket hoztak felszínre a budai Vár ásatásakor is, de ezek legalább 200-300 évvel öregebbek honfoglalás kori társaiknál, s ugyanúgy állati csontból készültek.
Mivel ilyen dobókockák számos lelőhelyen kerültek elő a Kárpát-medencében, sőt vándorlásunk által érintett területekről is, gyaníthatjuk, hogy igen elterjedt játékról lehetett szó. Jóval népszerűbb lehetett az arab–normann közvetítéssel hozzánk is eljutott ősi sakkjátéknál, amelynek nyomaira kizárólag vezéri sírokban bukkantak rá régészeink. Valószínűleg ez a sakkjáték csak a vezérek körében és közvetlen környezetükben lehetett ismert és közkedvelt.
Első olyan játékunk, amelynek kimenetelére fogadást kötöttek, nagy valószínűséggel a lóverseny lehetett. Anonymus krónikája is bizonyítja, hogy őseink életében gyakori esemény volt a lovasverseny. Béla király jegyzője a következőket írja: „Ond, Ketel meg Tarcal, miután az erdőn áthaladtak, a Bodrog folyó mellett lovagoltak, majd mintha pályadíjért futottak volna, sebes vágtában nyargalnak fel egy jó magas hegynek a csúcsára. A másik kettőt maga mögött hagyva, Tarcal, a serény vitéz ért fel elsőnek a hegyoromra. Ezért azt a hegyet attól a naptól kezdve mostanáig Tarcal hegyének nevezték”. Az írás azon része, hogy „mintha pályadíjért futottak volna” bizonyítja a megrendezett lovasversenyek létét.
Egy ókori történetíró, Tagán Galimdzsán részletesen beszámol az általa megtekintett baskír lóversenyekről. Mivel a forrásokban a magyarokat gyakran baskíroknak emlegetik, elképzelhető, hogy magyar lóversenyről kaphatunk híradást. De ha nem is így lenne, egészen bizonyos, hogy hasonlóképpen zajlottak népünk körében is ezek az események, amelyek egyrészt remek felkészülési lehetőséget adtak a fiataloknak a harci élet megpróbáltatásaihoz, másrészt a közösség egyik legfontosabb közös ünnepe és szórakozási lehetősége is volt.
A leírás beszámol róla, hogy nagyon gondos előkészület előzött meg egy-egy lóversenyt. A versenyekre vallásos ünnepek és halotti torok alkalmából került sor. Az előbbi alkalmakat már hónapokkal előre meghirdették, és ekkor már közölték a versenydíjakat is. A versenyzők között gyakran hölgyek is szerepeltek. A lovakat is gondosan felkészítették a versenyre, szigorú táplálkozási és edzési szabályok szerint. A lovasok általában fiatalok, sőt gyermekek voltak, egyrészt azért, hogy tanuljanak, másrészt mert kisebb súlyuk nagyobb esélyt adott a lónak a győzelemre. A versenyek páros küzdelmek formájában zajlottak, kieséses rendszerben, és hatalmas tömeg kísérte figyelemmel. A győztesre fogadtak is egymással, bár fogadóiroda meglétéről nem szól az írás. A verseny nyertese és lova is hírnevet szerzett magának, de a díjakból a bajnok sokszor semmit sem látott, mivel azt már rendszeresen a nézősereg hordta szét, mielőtt hozzájuthatott volna. A leírás szerint a közönség lelkesen buzdította a versenyzőket, a befutónál gyakran együtt vágtatva velük és biztatva őket. A verseny általában közös lakomával zárult.
Érdekes lehetett az a szerencsejátékunk is, amelyet nyílvetés néven ismerünk. A nyílvetés nem más, mint a megszerzett földek egymás közötti felosztása sorsolás útján. Így a sorsolás igen jelentős vagyoni tényezőkről döntött, ám fontos volt azért is, mert használata kiküszöbölte az osztozkodás körül felmerült konfliktusokat. Fortuna döntését mindenkinek tiszteletben kellett tartani, és hacsak csalás gyanúja nem merült fel, nem is támadta semmi. Sajnos pontos leírás nem maradt fenn arról, hogyan zajlott az esemény, de nyomaiban a mai napig él ez az elosztási forma, elsősorban Székelyföldön. A valamilyen módon egymástól eltérő nyilak közül mindenki húzott egyet, s a kihúzott nyíl határozta meg a sorsolás eredményét. A nyilak eltérhettek egymástól színben, méretben, esetleg formában is. A szerencsésebbek választhattak először maguknak területet, a kevésbé szerencséseknek jutott a maradék. Ez a sorsolási forma valószínűleg még évszázadokon keresztül élt népünk életében, használták a gazdátlanná vált földek felosztásánál, örökségek eldöntésénél, és bizonyos évenként cserélődő földek tulajdonának eldöntésekor.
Ma, amikor a televízióban figyelhetjük kedvenc sorsolásos játékainkat, illetve korunk technikai csodáját, az internetet használjuk különböző játékokban való részvételre, talán kicsit megmosolyogjuk őseink játékformáit. Nem szabad elfelednünk azonban, hogy az emberiség mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a szerencsének, ily módon elődeinknek is ugyanúgy jutott már abból az alapvető emberi tulajdonságból, amely bennünk is megvan, s amelynek neve: játékosság.
Franciaország
Bizalmi szavazás fenyegeti a francia kormányt
