Csodavasutak másszák meg a svájci hegyeket

Élményvasutazásról szó a következő útleírás. Két olyan vonatot mutatunk be, amelyet szinte az egész világ ismer, s – ebben nincs semmi túlzás – a fél világ akar jegyet szerezni rá. Akiknek sikerül, azok boldog és elégedett emberek. A Pilatusbahn és a Bernina expressz olyan különleges utazás, amelyhez kevés hasonló van az életben. Irány Svájc!

A Brusio-i körhíd, amelyen önmagát kerüli meg a Bernina-expressz Fotó: MICHAEL RUNKEL Forrás: Robert Harding RF

Amikor megláttam a kedvesen mosolygó nyugdíjas néniket, azt gondoltam, hogy baj lesz. Percekkel később pironkodva vettem tudomásul, hogy azok az emberek, akiket inkább dadusnak képzeltem el egy helyi óvodában, kőkemény profizmussal rendezték le a tömeget. Svájcban vagyunk, 2025 júliusának elején, Alpnachstadban, azon a helyen, ahol a Pilátus-vasút (Pilatusbahn) alsó végállomása található. Nem is tudom, miért hittem azt, hogy ezen a szerdai napon, déli tizenkettőkor kevesen lesznek. Mert a tömegturizmus egyik fő jellemzője, hogy soha nincsenek kevesen. Svájcban sem. A dolog akkor tudatosult bennem igazán, amikor ennek a napnak a hajnalán az első vonatra vártam Brigben. Hajnali négy óra múlt pár perccel, azt hittem, egyedül leszek. Ó, én balga lélek! Nem sokkal az első szerelvény befutása előtt a peronon megjelent száz japán. Turista. Hogy honnan kerültek elő, azt én nem tudhatom, mindenesetre ott voltak, fotóztak (a sötétben a síneket?), csiviteltek, karattyoltak. Majd felzúdultak a vonatra. Mindez csak azért volt vicces, mert korábban láttam, hogy saját hazájukban mennyire fegyelmezetten viselkednek a pályaudvarokon. Ott aztán nincs kegyelem, libasorban állnak a peronra festett vonalak mögött, így várva a Shinkansen érkezését. Svájci viselkedésüket látva szerintem boldogok voltak, hogy kiszabadultak a fegyelem ketrecéből.

Svájc egyik legszebb vasútvonala a Pilatusbahn, a fogaskerekű nehezen kapaszkodik fel a hegyre. Fotó: Lantos Gábor

Svájc a vasútbarátok Mekkája

Svájc a vasútbarátok Mekkája. Ezzel semmit újat nem mondtam. Svájcban a vonatozás élmény, de olyan élmény, aminek ára van. Komoly ára. Magyarul: nem olcsó. De létezik egy megoldás, amellyel ezt elviselhetőbbé lehet tenni. Az egy országra szóló vagy globális Interrail-bérlet megvásárlása. Ezt a bérletet boldogult ifjúkoromban még csak a 26 éven aluliak vehettek meg. Szerencsére minden változik, így ma már bárki vásárolhat magának egy-egy IR-bérletet, akár a nagy magyar pályaudvarok nemzetközi pénztáraiban (ez a nehezebb ügy), akár az ehhez rendelt telefonos applikáció segítségével (ez a könnyebb megoldás.) De a lényeg most következik: a svájci vasutat üzemeltető cégek (ott sem minden az állam kezében van, sőt) nagyvonalúak. 

Ezzel a bérlettel ugyanis nemcsak a „hétköznapi” vonatokra lehet felülni, hanem olyan kultikus látványvonatokra is, mint a Glacier vagy a Bernina expressz.

Utóbbira hamarosan mi is felszállunk, de előbb visszatérünk Alpnachstadba, a már említett nyugdíjas nénikhez, akik újfent bebizonyították, hogy egy-egy mosoly tökéletes fegyver lehet.

Amikor két vonat találkozik a Pilatusbahnon. Fotó: Lantos Gábor

Az a helyzet, hogy a Pilatusbahnra nem fér fel akármennyi ember, s itt nem engedélyezett a zsúfoltság, mindenkinek ülnie kell. Mármost, ha egy-egy vonatra a megengedettnél háromszor annyian akarnak felnyomulni, ott bajok lesznek. Ekkor veti be Svájc az idős asszonyokat, akik a beszállásnál felszerelt számlálógépek mellett szigorúan vizslatják, nem akar-e valaki úgy belógni a vonatra, hogy már nem tud leülni. 

Jön pár kedves szó, bevetik a lefegyverző mosolyt, hogy az akkorra már teljesen idegbeteg, mérgében sárkánytüzet okádó turistát kezesbáránnyá változtassák.

Kérem, a szemem láttára történt meg a csoda. A pocakos amerikai, kinek száját az előbb vad káromkodások hagyták el, most megnyugodva vette tudomásul, hogy a következő vonatra fér csak fel. „De ott aztán magának lesz a legjobb helye” – biztatja a delikvenst az idős smasszerhölgy, ez pedig tényleg idenyugtatóan hat. Hogy közben a tűző napon, a 35 fokban (Svájcban, a hegyek között!) várni kell három fertályórácskát? Istenem, a látványért meg kell küzdeni.

Még a vasútépítő mérnökök is csak hüledeztek

Mert amit a Pilatusbahn nyújt, az tényleg egyedi. Először is 2073 méter magasra kapaszkodik fel. Másodszor is 1889-ben adták át, s a mai napig a világ legmeredekebben közlekedő fogaskerekű vasútja. 

Olyan meredeken megy, hogy az alkotók maguk is meghökkentek,

s akadtak olyan építőmunkások, akik nem hittek a megvalósíthatóságban. Svájcban azonban soha ne legyünk kishitűek, mert ott mindent megoldanak. Az első évtizedekben gőzvontatással mászott fel, majd 1937-ben jött a villamosítás. Mára mindez turistalátványosság, a 4,6 kilométer hosszú utat fél óra alatt teszi meg a vonat. 

Csodálatos panoráma a Pilatus Kulm tetejéről. Fotó: Lantos Gábor

Nekem megint nagy szerencsém volt. Amikor az irányítást magabiztosan kézben tartó asszonyok kiadták a jelet, fotózás szempontjából a legjobb helyre kerültem. A kicsiny ablakot lehúzva a következő harminc percben csak ámultam és bámultam, lőttem a képeket, készítettem a videókat. 

Az alattam elterülő táj megkapó szépsége, a tavat körbefogó hegylánc, a zöld fenyők és tarka tehenek azt a képet rajzolták le, amit minden, Svájcról szóló imázsfilmben láthatunk,

s amelyre csak legyintünk, mert azt mondjuk, hogy ilyen nincs. Jut eszembe, a cikkben már említett Interrail-bérlet a Pilatusbahnra nem ad teljes ingyenességet, de azzal, hogy csak a jegy felét (20 frankot) kell kifizetni, máris úgy érzi az ember, hogy a hülyének is megéri ez a vonatozás. Ez a 20 frank persze nem olcsó, 8500 forint, a teljes árú jegy ennek a duplája és ez csak egy útra szól. Ám most én leszek a szigorú: aki idáig eljött és aki eldöntötte, hogy ezzel a mérnöki csodával akar felmenni a Pilatus Kulm tetejére, ne verje fogához a garast. (Vicceltem.)

Kétezer méter magasan is lengenek a szelfibotok

A hegytető olyan, mint bármely hasonló másik hely. Lehet enni, inni, fotózni, szelfizni, a lent elterülő városban, Luzernben gyönyörködni, akárcsak a település melletti tavon úszó, fentről gyufaskatulya-méreteket öltő hajókat számlálni. 

Ahogy figyeltem, a többség tényleg boldog volt, hogy itt lehetett.

Azok biztosan, akik nem kapnak a fejükhöz a tényleg elképesztő tömeg láttán, meg azok is, akik egy-egy elnéző mosollyal konstatálták, hogy valaki megint a sarkukra taposott, vagy belerondított a szelfijükbe. Ó, egek. Újra meg kell nyomni a telefon gombját, miközben arra is kell figyelni, hogy a szomszéd lengedező szelfibotja ne verje ki a szemed.

A távolban Luzern és a várost körbeölelő tó. Fotó: Lantos Gábor

Ám egyszer minden jónak vége szakad, el kell indulni lefelé. Erre három megoldás is létezik. A szűk hegyi ösvényeken séta Kriensbe. Ugyanoda egy lanovka is leszállít, vagy marad újra a Pilastusbahn. Én a lanovkával utaztam, majd Kriensből autóbusszal mentem be Luzern központjába. Erről a városról is írhatnék oldalakat, már csak a település legfőbb nevezetessége, a híres fahíd, a Kapellbrücke miatt, de most nem teszem. Lassan vége lesz a napnak, nekem meg igyekeznem kell, hogy átvonatozzak Olaszországba. Nem leszek hűtlen Svájchoz, de mit tegyek, ha a Bernina expressz a határ túlsó oldaláról indul? A cél tehát Tirano. Ott alszom, majd másnap reggel indulok utamra. 

Tényleg ez a világ legszebb vasútja?

A Bernina expresszre jó az Interrail-bérlet, de a helyjegyet meg kell venni hozzá. Álló ember ezen a vonaton sem utazhat. A helyjegyvadászat nem egyszerű mulatság, nem a bonyolultsága miatt, hanem azért, mert iszonyatosan sok ember akar erre a vonatra feljutni. 

Tudják, ez az a piros szerelvény, amely egy teljes kör alakú viadukton (neve is van: Brusiói körhíd) mászik fel a hegyre, az itt készült fotókat szerintem mindenki látta már, aki egy kicsit is érdeklődik Svájc iránt.

A körhidat 1908-tól két éven át építették. Száznegyvenkettő méter hosszú, amelyen a vonat egy teljes kört tesz meg. A vasúti építés újabb csodájával állunk itt szemben. Azért készült, mert itt olyan meredek lejtőt kellett leküzdeni, amelyen a vonat másképp nem tudott volna biztonságosan közlekedni. Mivel a vonat itt szó szerint megkerüli önmagát, a turisták visítanak a gyönyörűségtől. Szívesen megkérdeztem volna a mozdonyvezetőt, hogy neki mi erről a véleménye, de erre nem volt lehetőségem.

A Bernina expressz a világ egyik legszebb vasútvonala. Fotó: PROCIP/Robert Harding Heritage

A földöntúli boldogsághoz olykor kevés dolog szükséges. Ha például az utazó megcsíp egy helyet a Berninára, az már okot az a féktelen örömre. Annyiban el kell keserítsem az oda készülőket, hogy olyan nincs, hogy kedden a homlokomra csapok, majd másnap már a Berninán ülök. Ezt az utazást érdemes hetekkel korábban megtervezni, hogy biztosan legyen helyünk a panorámavonaton. A másik végállomás Chur lesz, a 144 kilométeres utat négy óra alatt teszi meg a vonat. 2008-ban került fel az UNESCO világörökség listájára, amely miatt az addig sem alacsony utasszám megduplázódott. Ma már ez a vasút Svájc legnépszerűbb és legismertebb turisztikai látványossága. Pedig ebben a tekintetben ott hatalmas a verseny.

Négy nyelven köszöntött az elegáns kalauz

Megint dél van, s megint egy vasútállomáson vagyok. A kincset érő helyjegyet a markomban szorongatva lépek oda a hoch elegáns kalauzhoz, kinek ruháját mintha egy híres divatszabász tervezte volna meg. 

Elegáns vonathoz elegáns vonatkísérő dukál. 

Megnézi a jegyemet, majd négy nyelven (olaszul, franciául, németül és angolul) jó utat kíván. Most kellene annak jönnie, hogy a magyar vasúti viszonyokon edzett ember, de nem jön. Egyrészt azért, mert a Bernina expresszel való bármely más vasúti összehasonlítás felesleges. Másrészt azért, mert nem jön.

Az olaszországi Tiranóban indulásra vár a Bernina expressz. Fotó: Lantos Gábor

Akinek nincs Interrail-bérlete, az itt borsosabb árat fizet. A 78 frankos, azaz 33 ezer forintos, egy útra szóló menetjegy valóban a húzós kategóriába számít. Ilyenkor jön az írói közhely, hogy a látvány minden pénzt megér, de tényleg így van. Amikor a vonat felszuszogta magát a Bernina-hágóra, akkor 2253 méterrel vagyunk a tengerszint felett. Ez a legmagasabban fekvő olyan alpesi állomás, amely télen-nyáron üzemel. A Pilatusbahnnal ellentétben itt nincsenek fogaskerekek, igaz, az emelkedők sem olyan drámaiak, mint a másik vasútnál voltak.

Mondhatnám, akiknek sok idejük (meg pénzük) van, szálljanak ki egy-egy állomáson, de erre kevesen vállalkoznak. Nem a lustaság miatt, hanem mert az útmegszakítás azzal jár, hogy a következő vonatra másik helyjegy kell, ez pedig kockázatos megoldás. Megfigyelésem szerint azok a szerencsés emberek, akik egyszer feljutottak erre a vonatra, még a végállomáson sem akarnak nagyon leszállni. Így aztán csak a hatalmas panorámaablakok mögül nézik Alp Grüm megállóját, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a Palü-gleccserre. A Bernina-hágó melletti Fekete-tó és Fehér-tó szintén kedvenc fotóstéma. 

Chur felé ereszkedve az Albula-völgyben jön a Landwasser-viadukt, egy 65 méter hosszú kőhíd, amely egyenesen egy sziklaalagútba vezet bele.

Pontresina állomásán a Morteratsch-gleccser látványa ég bele az agyunkba. A felsorolást hosszan folytathatnám, de ez az a négy óra, amikor egyetlen utazó sem gondol arra, hogy könyveket vagy felesleges email-üzeneteket olvasgasson. A Bernina expressz által kínált látvány tényleg rabul ejti az embert. Ez az egyik fele a dolognak. A másik az, hogy kevesen vannak, akik többször eljönnek ide (már csak a rendkívül magas jegyárak miatt is), így aztán tényleg kénytelenek odafigyelni az utazás nyújtotta élményekre. Ez pedig a mai világban nem kis dolog. 

A Landwasser-viadukton át halad a Bernina expressz. Fotó: Lantos Gábor

Ám egyszer minden jónak vége szakad. A Bernina expressz megérkezett svájci végállomására, Churba. A késő délutánba hajló időben a városka szűk utcáin sétálgatva arra gondolok, el kellene szegődni kalauznak ide, hiszen akkor minden egyes nap láthatnám e csodát. Azért tegyük gyorsan hozzá: az időjárással különleges szerencsém volt, mert ezen a napon szinte felhő sem volt az égen. 

Biztosan más az élmény, ha minden szürke és esik, de talán éppen ezért festették rikítóan pirosra a vasúti kocsikat.

Így aztán a Bernina expresszen való utazás során az embernek egyszerűen nem lehet rossz kedve. Legfeljebb akkor, amikor a négy nyelven beszélő kalauz udvariasan megkér, hogy hagyjam el a vonatot. Nehéz szívvel teszem ezt, de a szemem sarkából már látom az állomáson hullámzó tömeget, akik mind arra várnak, hogy végre felszállhassanak álmaik vonatára.