Magyarország a világ előtt

Gyors és átható változások zajlanak a világban. Aki fogékony és figyel, azt láthatja, a magyar nyilvánosság bal oldalán is szaporodnak a korszakvéget detektáló megnyilvánulások. S noha Tölgyessy Péter Partizánban elhangzott interjúja, a Telex beszélgetése Éber Márk Áronnal nemrég megjelent Ellenhegemónia-építés című könyve kapcsán vagy Körösényi Andrásnak a liberális demokrácia végéről a Válasz Online közzétette esszéje más-más fókusszal vizsgálja a kialakult helyzetet, az mindegyikben közös, hogy Magyarország a korszakváltás élén jár. Erről, a kulturális hegemóniáról és az átalakulás irányairól beszélgettünk Békés Mártonnal, a XXI. Század Intézet igazgatójával és a Kommentár főszerkesztőjével.

Fotó: Ladoczki Balazs

– Kezdjük azzal, amit a bevezetőben említett Telex-interjúban az újságíró többször megkérdezett: sikerült-e a magyar jobboldalnak kulturális hegemóniát felépíteni?

– A válasz az, hogy folyamatban van, és ez éppen elegendő. Azzal kezdeném, hogy a világidő nincs szinkronban. A 2025-ös évnek, amit a fordulat évének nevezek, az a nagy tanulsága, hogy a világban a liberális korszellem egyszer s mindenkorra véget ért. Ez a liberális korszellem – ezért mondom, hogy nincs szinkronban az idő – nálunk viszont már 2010-ben véget ért. Magyarország a nyugati világ előtt jár tizenöt évvel. Az Orbán-korszak lényege pedig éppen az, hogy sokkal előbb felismertük a küszöbön álló változásokat. Ez jelenti a világváltozások felismerését a politikai, gazdasági, nemzetközi kapcsolatokat érintően, de szerintem kulturális tekintetben is – ennek a része a hazai kulturális hegemónia szerkezetváltozása.

– Ha ez elhangzik, általában gúnyos vagy elnéző mosoly szokott lenni a reakció, kimondva-kimondatlanul: nehogy már Magyarország fejtse meg a világot!

– Egyrészt Magyarország a világban egy nagyon fontos kaputérség: Európa közepén helyezkedik el földrajzi, történelmi és kulturális értelemben is. Magyarországon megújult az állam, s ez az állam készen áll az új világ kihívásaira. Ennek vannak politikai, gazdasági, külügyi, társadalmi, de szellemi-kulturális feltételei is. Az, amit most a túloldalon inkriminálnak, tudniillik hogy a magyar jobboldal – értve ezalatt a miniszterelnököt, a kormányt, az amögött álló parlamenti többséget, azt a minimum két vagy két és fél, akár három, ad absurdum három és fél millió embert, akik jobboldali érzelműek –, egyszóval ez a széles tábor megértette, hogy a kultúra az elsődleges. A kultúrából folyik a politika, s nem fordítva. Hogy ide eljutott a jobboldal, ez szerintem egy rendkívül fontos felismerés. Közben a baloldal, pontosabban a posztkommunista-neoliberális blokk, ezt elfelejtette. Most látjuk ennek a felismerését odaát. Elmondható, hogy a kulturális hegemónia már nemcsak az eszmék világában van, hanem a napi praxishoz tartozik. Ugyanakkor ez egy dialektikus, folyton változó folyamat. Nem úgy lehet róla beszélni, hogy vagy van, vagy nincs, sokkal inkább mint hegemóniaküzdelemről. A mindennapi élet tekintetében a kulturális hegemónia ma már a jobboldalhoz tartozik. Az úgynevezett magaskultúra, tehát a belpesti színházak, az Akadémia, esetleg a galériák világában nem biztos, de ma már ez kevésbé számít. A hegemónia tekintetében a mindennapi élet, a közmeggyőződés az, ami számít.

– Nekem a legérdekesebb ezekben megnyilvánulásokban, hogy amit évtizedeken keresztül hangoztattak jobboldali közszereplők, nevezetesen hogy a rendszerváltoztatás után a volt kommunista és a liberális értelmiség összefogásával egy szempillantás alatt kiépült egy hegemónia, a sajtó nagy részének kontrolljával, aminek a szóba kerülésére rendszerint lesöprés volt a reakció, tehetséghiány és hasonlók a magyarázat, arról most baloldali értelmezésekben olvasom, hogy úgy történt, és ebben a jobboldalmak igaza volt.

– Ennek a tavalyi és az idei év fordulója kitüntetett pillanata volt. Azt nagyon határozottan szeretném mondani, hogy nem egy kis magyar világban történik a kulturális hegemónia folyamatban lévő hazai szerkezetváltása. Az európai és a világban zajló változások, a nemzetközi geopolitikai erőegyensúlyváltás – amit 2022 óta világrendszerváltásnak hívok, és januárban jelenik meg róla a könyvem – egyszerre történik, és most sűrűsödött össze annyira az idő, hogy a túloldalon azok, akik képesek tagoltan gondolkodni, kimondják, hogy nekünk tizenöt vagy inkább harmincöt éve igazunk van. Ennek az az oka, hogy a világ most érte utol Magyarországot. Azt látjuk, hogy vége van a globális liberális hegemóniának. Ez jelenti az 1945 utáni nemzetközi jog végét, jelenti a szuverenitás felértékelődését, jelenti azt, hogy az unipoláris időszak után beléptünk a nagyhatalmak korába, de jelenti azt is, hogy a nagyhatalmak kora előfeltételezi a nagytereken alapuló multipoláris világrendet. Ez a világtörténelmi keret, amiben vagyunk, és ehhez nemcsak az tartozik hozzá, hogy véget ért a liberális nemzetközi rend külügyi kontextusa, nemcsak azt jelenti, hogy gazdaság- és társadalomfilozófiai szempontból véget ért a neoliberális gondolat, hanem azt is jelenti, hogy véget ért a liberális demokrácia mint rezsim dominanciája, ugyanis kiderült, hogy ahány nemzet, annyi demokrácia, ahány civilizáció, annyi társadalmi rendszer lehetséges. Azok az írások, amelyekről beszélünk, ennek a folyamatnak csak a legutolsó, aktuális pontját észrevételezik, nevezetesen, hogy Magyarországon – egyébként jó ideje – megdőlt a liberális hegemónia. Ez elsősorban a kultúrában, a szellemben, az intellektuális életben, sőt továbbmegyek, a referenciakijelölésben érződik. A hétköznapi élet szintjén nem egyértelmű ma már, hogy a liberális diskurzus, a liberális referencia a helyes, inkább azt láthatjuk, hogy a magyarok többsége a kormányzat értékprioritását osztja. Az elmúlt tizenöt, lassan tizenhat év legnagyobb eredménye, hogy néhány marginális csoporton kívül senki nem kérdőjelezi meg, hogy az állami szuverenitást védeni és növelni kell, senki nem kérdőjelezi meg, hogy a határon túli magyarságnak jár a kettős állampolgárság és határokon átívelően egy nemzet vagyunk. Senki nem kérdőjelezi meg, hogy az állam és a társadalom rendjének alapja a család, ahogy azt sem, hogy az értékteremtés munka által történik, és nem spekulációval vagy szociális segéllyel. Senki nem kérdőjelezi meg, hogy a kereszténységből származó, akár szekularizált formátumú erénykatalógus a normalitás, és azt sem, hogy az össznemzeti teljesítmény – legyen az egy űrrepülés vagy egy sporteredmény – közösségi összetartást ad, vagy azt, hogy Magyarországon csak a magyarok határozhatják meg, kivel akarnak együtt élni.

– Visszatérnék a kultúrára. Azt mondta, a színházak, a galériák és a könyvesboltok világa kevésbé fontos, ám egy Facebook-bejegyzésében az írta, a kultúra az a terület, ahol a leginkább alá lehet ásni a nemzeti szuverenitást. Ez azt jelenti, mégiscsak fontos. A magyar jobboldal tizenöt éve jelentős társadalmi felhatalmazással kormányoz, ugyanakkor szinte folyamatos az ezzel szembeni habzás a kulturális térben, ahol szerzőkről, művekről kellene beszélni, értékeket kellene átélhetővé tenni. Ez a terület közel sem tűnik annyira stabilnak vagy egyértelműnek, mint a társadalmi felhatalmazás.

– 1990-től 2010-ig húsz éven keresztül tartott a posztkommunista korszak, amit a liberális hegemónia jellemzett, előtte volt egy negyven-negyvenöt éves kommunista diktatúra – ez összesen hatvanöt év. Ezzel áll szemben tizenöt. A kultúra olyan, mint az erdő, amiben észrevétlenül, nagyon lassan nőnek a fák. A folyamat a társadalom áthatásán, az értékrend lassú változásán, befolyásolásán, a népesség mediáncsoportjának világnézetén múlik, amit számos állami és civiltársadalmi eszközzel lehet alakítani és befolyásolni aprólékos, hosszan tartó munkával. A kommunista és liberális hegemónia hatvanöt évének az árnyéka még mindig ránk vetül, ám ahhoz képest, hogy tizenöt év adatott a jobboldali, konzervatív, de én inkább azt mondanám, hogy népi-nemzeti kulturális kompozíciónak a létrehozására, szerintem jól állunk. Azt elmondhatjuk, hogy ma már a kultúra nincs bezárva az Akadémia falai közé, a körúti galériákba és a fővárosi színházakba, ott van az utcán, ott van a vegyesboltban, ott van a telefonomon, a közösségi médiában. Létezik magaskultúra, létezik popkultúra, létezik egy nemzeti kultúra, létezik egy globális kultúra, ami mindennap különböző eszközökön keresztül ömlik ránk. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi nyilvánosság és a kultúrafogyasztás, sőt a kultúra újrateremtése szerkezetileg megváltozott. Ez nem jelenti azt, hogy fel kell adni az úgynevezett magaskultúra képviseletét, azt viszont igen, hogy ha a magaskultúrának nem ér le a lába, nem társadalmasodik, akkor az nem kultúra, mert nem szervesül, nem talál utat az emberek szívéhez, hanem egy lebegő, elitista konstelláció marad. És ebből a szempontból az, hogy a magyar jobboldal populista, vagy én inkább azt mondom, népi-nemzeti fordulatot vett, azt eredményezi, hogy megértette a kultúra változásának, a kommunikáció és a nyilvános tér átalakulásának természetét.

– Nem lehet az, hogy a versengő demokrácia keretei között, ahol evidens parancs a pillanat uralása, éppen ez a gátja a kulturális tér érzékelhető megváltoztatásának?

– Szerintem nem a pillanatot kell uralni, hanem az évtizedet. A másik megállapításom, hogy a hosszú távú feladatok a legsürgősebbek. Válasszuk el egymástól a politikai praxist és a kulturális munkát, de annak figyelembevételével, hogy középtávon találkozniuk kell. A szellemnek és az anyagnak, a hatalomnak és a kultúrának más a természete, a kettőt nem egy az egyben váltják. A politika napi praxis, de amögött a politika mögött, ami a napot akarja megnyerni, Orbán Viktor részéről stratégia, sőt nagystratégia van, vagyis az aktuális politikai cselekvést egy világtörténelmi folyamatba ágyazza, ami mögött úgy látom, hogy egy széleskörűen értelmezett kulturális elképzelés áll, aminek pedig az a természete, hogy az évtizedet akarja uralni. A kultúra hosszú távú kérdés, és éppen ezért ez a legsürgősebb megoldandó feladat, ugyanis tartósan sok mindent eldönt.

– Kundera írja egy helyütt, hogy jó lenne megérteni, vajon a csehek miért döntöttek a cseh nyelv használata mellett a sokkal több ember által beszélt német helyett, de nem lehet, mert egészében akkor lenne érthető, ha született volna egy regény, amelyet olvasva az ember bele tudna helyezkedni gondolkodásba, érzésekbe, átlátna mozgatókat, kötődést, reményt és elképzelést. Vajon miből értik majd meg egyszer ezt a tizenöt évet, ami ezalatt történt velünk későbbi korok magyarjai?

– Nagyon szeretem Kassák Lajost. Van egy képzőművészeti könyve, az Éljünk a mi időnkben. Ez jelszónak kiválóan megteszi! A legnehezebb a mi időnkben élni. Előtte meg utána élni fejben, gondolatban könnyebb, mert van a nosztalgia meg van a futurológia. De valójában egyik sem tart kapcsolatot a napi társadalmi valósággal. Bízom benne, hogy ki fog alakulni a mi időhöz illő kulturális forma. Ez nem biztos, hogy a nagyregény lesz, inkább a filmsorozat, a lényeg csak az, hogy a mondanivaló nem maradjon epizodikus, hanem legyen permanens, mert nem különálló történetekre van szükségünk, hanem összefüggő történelemre, mégpedig a sajátunkra.