Jenni Margit találmánya

Malonyai Péter
2002. 03. 23. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Hogy örök a kérdés – miből lesz a cserebogár? –, ahhoz Jenni Margitnak sok köze van. Róla ugyanis senki sem gondolta volna, hogy feltaláló lesz belőle. Főként mivel ifjú éveit különféle punkzenekarok társaságában töltötte, alapvetően pedig alanyi költőnek vallotta magát. Legyen elég, ha csupán az Anyám hálójában vergődöm… című versére utalunk. Kérem, ne legyintsenek, mert noha a cím magán viseli a szerző késő kamaszkori mentalitását, a mű felér egy alapos családszociológiai tanulmánnyal. Még akkor is, ha a lényeg elintézhető azzal, hogy a Jenni lány életébe a nap minden percében beleszólt a szülőanyja.
Megfellebbezhetetlenül.
A tudományokkal való találkozása az agykontroll elnevezésű agyszüleménnyel indult. A tanfolyam hallatán Jenni Margitnak mélyen bele kellett nyúlnia a pénztárcájába, de végül sóhajtott egy nagyot, és befizetett egy hétvégére. Amikor viszont az első óra első percében minden előzmény nélkül fölszólították a megjelenteket, hogy menjenek le alfába, igencsak pánikba esett. Úgy érezte magát, mint Mark Twain elbeszélésének hősei, akiknek markát hatalmas összeg üti, ha nem gondolnak a fehér elefántra, ők pedig annyira igyekeznek kiűzni elméjükből a fura színű állatot, hogy állandóan az jár a fejükben. Jenni Margit is így járt az alfába való alászállással. Aztán egyszer csak dühös lett, ostorozni kezdte önmagát. Fő érve így hangzott: „Te szerencsétlen buta liba, befizeted azt a temérdek pénzt, aztán még abba az alfába vagy mibe sem tudsz lemenni, na, ne szórakozz már!” Olyannyira magára ijesztett, hogy szinte belezuhant a kívánt állapotba, amikor pedig végre magához tért, mélyen belül érezte, hogy alapvetően tudományos elme.
Ha őszinték akarunk lenni, bevallhatjuk, hogy Jenni Margitban a valóság iránti érzék mindig fölülmúlta a költői tehetséget. Amikor például családi ebédet hirdetett meg, és előző nap az egyik aggódó rokon megkérdezte tőle, hogy minden rendben lesz-e, körülnézett a lakásban, majd belebúgta a telefonba:
– Az egyik szobában a gyerek alszik, a másikban a gyerek barátnője, én kiszorultam a konyhába, most már biztos, hogy elkezdek főzni.
Fejlődése fontos állomása volt, hogy azonnal a tettek mezejére lépett, hiszen korábban megesett, hogy noha korán fölkelt, hogy legyen ideje mindenre (vásárlás, főzés, takarítás), és miközben első kávéját kavargatta, tollat ragadott, hogy papírra vesse valamennyi teendőjét, ám írás közben ivott még egy kávét, majd egy újabbat, és megint egy másikat, egészen addig, míg hirtelen rádöbbent, elszaladt a délelőtt, bezárt a bolt. Így aztán a vásárlást és a főzést kihúzta a listáról, maradt a takarítás. Becsületére legyen mondva, hogy aznap igazán alaposan kipucolta a lakást.
Legnagyobb küzdelmét a dohányzással vívta. Gimnazista kora óta cigarettázott, a környezete lassan-lassan beletörődött a dologba, csak abba nem, hogy egy bizonyos Helikon elnevezésű, roppant büdös fajtát favorizált. Szenvedve a torokkaparó füsttől, a rokonok és az ismerősök már csak arra próbálták rávenni, hogy válasszon valamivel jobb minőséget. Jenni Margit szerette a családját, ezért rövid küzdelem (úgy két év) után beadta a derekát, és amerikai cigarettára váltott.
Negyven felé közeledve már ő is tehernek érezte a dohányzást. Milliószor gondolt rá, hogy leszokik róla, ám elhatározását csak nagy sokára követte tett. Arra nem volt hajlandó, hogy egyik pillanatról a másikra szakítson a dohányfüsttel, hosszasan jártatta az agyát, valami roppant kreatív tervre vágyott, olyan módszert próbált kidolgozni, amellyel – ha lehet – örökre beírja magát a leszokás történetébe.
Összevissza barangolt a világhálón, kipróbálta a legbonyolultabb szerkesztőprogramokat, osztott, szorzott, kivont és összeadott, míg végül egy kora tavaszi hajnalon fölkiáltott:
– Megvan!
Néhány sorban feljegyezte ötletét, zsebre vágta a papírt, majd roppant elégedetten indult be a munkahelyére. Ahol azon nyomban eldicsekedett azzal, hogy rálelt az egyedül üdvözítő módszerre. Addig-addig jártatta a száját, míg a főnöke – szintén nagy dohányos – fülébe jutott, hogy Jenni Margit föltalált valamit, és magához rendelte.
– Margitka, ha meg nem sértem… Annyira szeretnék én is leszokni… Elmesélné, mi az a tuti módszer?
– Nézze, főnök, elmondom én, de magamra dolgoztam ki, nem tudom, hat-e másnál is.
– Mondja csak, mondja, hátha!
– Na, jó… Arról van szó, hogy napi két dobozról indulok, hetente egy darabbal csökkentem a napi adagot, egészen addig, amíg le nem nullázom a dohányzószenvedélyemet.
– Hisz ez remek módszer! Mikor kezdte el?
– Még nem kezdtem el, főnök.
– Nem? Miért nem?
– Még nincs itt az ideje.
– Hogyhogy nincs itt az ideje?
– Már megbocsásson, még nem tartok két doboznál.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.