Kékplazmás választások

Háromezer négyzetkilométeres jégdarab szakadt le az Antarktiszról, s ez nagyobb figyelmet váltott ki a világsajtóból, mint a magyar parlamenti választások minden szivárványos fejleménye együttvéve. Pedig mennyivel versenyképesebbek volnánk mi a médiapiacon a többszörös területveszteséget produkáló Trianonunkkal.
*
Önkritikát kell gyakorolnom: egy ízben ugyanis nagy nyilvánosság előtt kijelentettem, hogy a kékcédulás választási csalások kora végképp lejárt, az ilyesfajta kommunisztikus mesterkedések esélye elszállt a boldogult XX. századdal együtt. Nos, a XX. század tényleg a múlté, árnyai azonban itt kísértenek. Szoros összefüggésben van ez azzal, hogy a kommunisztikus mesterkedéseket a többpártrendszer viszonyai között sem utasította rendre az ország, s jóllehet a választások végső kimenetelére (matektanári minőségben, aki felülbírálhatná a táblánál az összeadást) szerencsére nincsenek többé valóságformáló befolyással, a voksolás előjátékában a jelek szerint epizódszerepet kaphatnak. Az ország két vezető pártja egyezséget köt egymással, hogy miniszterjelöltjeik a médianyilvánosság előtt vitázzanak szakmapolitikai kérdésekről, megegyeznek a helyszínben, a moderátorokban, a közvetítő tévécsatornában, sőt a színpadi díszletben is – aztán az egyik fél (a kommunisztikus) látványosan felrúgja a szerződést: plazmatévéket épít be a paravánként szolgáló politikai plakátjába, ahol tudj’ isten miféle politikai klipek futnának a vita alatt, pluszinformációkkal bombázva az ingadozó választópolgárt. Amikor a Fidesz nem hajlandó az egyoldalú szabályváltoztatásra, az MSZP fellélegezve összapakol: ha nem vitáznak a miniszterjelöltek, hála az égnek, kapcsos zárójellel nem kell vitázniuk a miniszterelnök-jelölteknek sem. Az egyik oldalon Pokorni Zoltán pártelnök áll ki a nyilvánosság elé, hogy kifejtse a polgári választási szövetség álláspontját; a másikon Gál J. Zoltán helyettes kampányszóvivő – ebből is látszik, melyik oldal mennyire veszi komolyan a vitát. A helyettes szóvivő karcos szereplése azt is előrevetíti, miféle kormányszóvivőket, országimázs-formálókat látna négy éven át az ország, ha Medgyessy kezébe engedné át a kormánykereket. Mindeközben a balliberális média ostobácska mentségeket keres a választási programok összemérése elől mondvacsinált indokkal megfutamodó szocialistáknak: miért nem találta ki a plazmatévét az a híresen innovatív Fidesz – ugyebár most szégyenkeznek, hogy az MSZP kampánystábjánál esett le előbb a tantusz. Úgy képzelem, Werber úr megnézte a Tragédia premierjének tévéközvetítését az új Nemzetiből, amiből egy kukkot nem értett ugyan, de látta, hogy az Úr hangját az Úr sms-eivel pótolta a rendezés – s ekkor az ötletbajnok a homlokára ütött: ez az! Ha a jelöltjük butaságokat beszél, majd rásegítenek némi verbális mankóval a Köztársaság térről! A módszer nyilván nem a Dávid Ibolya–Bárándy Péter-vitát lett volna hivatott befolyásolni (ahol két tehetséges, hozzáértő kommunikátornak vélhetőleg semmilyen vizuális segédcsapatra nem volt szüksége), hanem az Orbán Viktor kontra Medgyessy Péter összecsapás eredményét. (Ez egy olyan sakk- csapatverseny, ahol minden poszton minden játékos partiképes – kivéve az első táblát, ahová a sakkőrült Kádár jogutódjai hirtelen ötlettől vezérelve egy sakkozni nem tudó black jack-fenomént delegáltak.) Még a legelfogultabb szemlélő számára is nyilvánvaló, hogy a professzionális politikussá érett Orbán debatter képességei legalább egy klasszissal jobbak, mint a színtelen Medgyessy ilyesfajta kvalitásai – ha tehát már semmilyen módon nem lehet kitérni a konkrét, kommentár nélküli megmérkőzés elől, legalább a külső beavatkozás lehetőségét biztosítani kell. A plazmatévéken a vitával egy időben lehetett volna azokat a sommás üzeneteket eljuttatni a választóhoz, amelyet másnap – a kampánycsend miatt – a baráti sajtókommandó már nem tudott volna; sőt e hatást ügyesen megkomponált mozgóképekkel, grafikonokkal is felerősíteni, gazdagítani, tévésíteni lehet. Végül e „necces” verzió helyett mégis a „nulla változat” mellett döntöttek: ha nincsen semmilyen nyilvános vita, akkor marad a párhuzamos kampányolás (s ugyebár a párhuzamosok sohasem találkoznak), illetve – amúgy mellékesen – marad a baloldal négyötödös kommunikációs túlsúlya is, amivel három hét alatt valamicskét talán még faraghatnak az egyre növekvő szocialista hátrányból. Mindez ugyan csak a tisztes vereséghez elegendő – feltéve, ha mesteri csűrcsavarral bele nem lehet sulykolni az emberekbe, hogy Orbán futamodott meg Medgyessy elől, és nem fordítva. Ez esetben korunk kék cédulái a kék plazmák lehetnének – ám a trükk túl átlátszó ahhoz, hogy a sokat tapasztalt választót meg lehetne már ilyesmivel téveszteni. A sokat próbált választó ezenfelül fellélegezhet amiatt is, hogy csupán vaklárma volt a csurkai vízió a Fidesz–MSZP nagykoalíció veszélyéről: Isépy Tamás a vita-előkészítő egyeztetés előtt nem politikai számításból adott virágot és csókolt kezet a szépasszony Lendvai Ildikónak, hanem azért, mert az udvariasság és a lovagiasság régi polgári erény. A Millenáris Parkban támadt művihar legfőbb kárvallottja mégiscsak a két jogász volt: Dávid Ibolya és Bárándy Péter. Kicsinyes védő- és vádbeszédekre kényszerültek a „vitaszerződés” kapcsán – ahelyett, hogy az igazságszolgáltatás égető gondjairól vitatkoztak volna. Vajon most nem ég Bárándy arca, hogy egy ilyen jog- és hitszegő politikai erő színeiben kellett blamálnia magát?
*
Az oknyomozó ellenzéki sajtó fáradhatatlan munkával kiderítette: a Fidesz választási plakátján kiabáló kisfiú nemzetisége: francia. (Korábban még spanyol volt.) Ez ugyebár skandallum – egyrészt mert olyan jövő kezdődött itt el, amely hasonlít a francia jövőre (s egyáltalán: az európaira); másrészt mi az, hogy egy nemzetközi fotótőzsdére kijuttatott felvételt politikai célokra használnak fel? Az nem volt skandallum, amikor Orbán Viktor kézcsókos fotóját végtelenül szellemes SZDSZ-óriásplakátokon láttuk viszont. Az sem volt skandallum, amikor Batthyány Lajos arcmásával hirdették Medgyessy Péter és Fodor Gábor kortesbeszédét a semmiről sem tehető örökmécsesnél. A Fidesz magyartalanságát levezetni e plakátból már önmagában is nagy bravúr; különösképpen, ha visszaemlékezünk egy hőskori előzményre. Azon az ábrázolaton Brezsnyev és Honecker csókolózott, ellenpontozásként pedig egy különnemű pár ölelése volt látható (Fodor akkor még nem tiltakozott a többségi szexuális terror ellen), valamint feliratként egy hajdani táncdalfesztivál galádul elorzott műsorcíme: Tessék választani! Lám, a Fidesz már akkor is magyartalan volt, hisz’ egy oroszt meg egy németet szerepeltetett (pedig használhatta volna a Kádár–Medgyessy-kézfogás fotóját is). Nem kellene a lánglelkű jogvédőknek utólag Leonyid és Erich arcmáshoz fűződő személyiségi jogaiért is szót emelni?
*
Vándorüzenetet kaptam drótpostán, s közérdekű voltára való tekintettel (nem tartva a szövegben foglalt súlyos következményektől) ezúton is haladéktalanul továbbadom. „Vigyázat! Négyévenként aktiválódik a háttérben folyamatosan jelenlévő vírus, amely a vörös vértestek vészes felszaporodását okozza, előzetes figyelmeztetés nélkül törli a merevlemezed teljes tartalmát, a családtámogatásokat, elidegeníti nemzettársaidat, erőműveidet és határfolyódat. Rontja a folyó fizetési mérlegedet és országod hitelét. Bebörtönzi papjaidat, lerombolja templomaidat, amit pedig megkímél, azokban máig szorgalmasan jegyzetel. A tünetek közé tartozik a részleges vagy teljes emlékezetkiesés, a nemzet sikerétől való folytonos szorongás és az idült szociális vérzékenység. A vírust hordozó egyedek felismerhetők a nyakukban virító sárga sálról és a köröttük terjengő vodka- és szegfűillatról. A vírus ellen hatékonyan védekezni kizárólag április 7-én és 21-én lehet. Előzd meg a vörös veszélyt: küldd el ezt a levelet minden barátodnak és ismerősödnek! Ha nálad szakad meg a lánc, sújtson téged dolgozó népünk megvetése…”