Képes manipuláció

Filléres változást is ijesztővé lehet tenni egy grafikonon, csak ügyesen kell hozzá megválasztani a kivágást és a léptékeket. A kép mint kommunikációs eszköz nemcsak a megértetésnek esetleg a beszédnél, írásnál könnyebb eszköze, hanem a félrevezetésnek is. Egy értekezésben, egy leírt állításban könnyebb észrevenni a csalást, a tények, érvek ravasz csoportosítását, mint egy grafikonban. Különösen megfigyelhető a grafikonokkal való játszadozás választási kampány idején, amikor a cél saját eredményeink kihangsúlyozása, és az ellenféléi degradálása.
Azt hinnénk, a képpel való hamisítás szintén a számítógép, a számítógépes grafika, képalkotás, képmanipulálás nem kívánt hozadéka, de nem így van. Addig, amíg egy rajz, egy festmény adott hírt a valóságról, a hitelesség másképp merülhetett fel, mint azóta, hogy feltalálták a fényképezést. A festményhez, rajzhoz valaki a nevét adta, és azt a névvel együtt értékelte az, aki nézte. A kép nem a valóságot, hanem azt mutatta, ahogy a művész látja azt.
A fénykép az más. A dédanyám pontosan úgy nézett ki — gondolom én —, ahogy a képen. Vagy másképp, mert a fényképész kicsit igazított, retusált a képen. Ezt a retust azonban gondos szemek fel tudják fedezni, a valószínű átrajzolásokat meg tudja jelölni. Vagyis egyszer csak ki tud derülni, ha — mint azt Jenny Webber írja egy tanulmányában — Abraham Lincoln híres fotóján csak a fej az USA elnökéé, a test John Calhoun déli politikusé. Az amerikai polgárháború fotósainak beavatkozásai, például hogy a látvány kedvéért át szokták volt rendezni a holttesteket, kiderült akkor, amikor kutatók egymás mellé tettek tudottan ugyanakkor, ugyanott készült képeket.
Egészen más a helyzet a számítógéppel rögzített, számítógépes programmal szerkesztett, tördelt és különösen az interneten át közzétett digitális kép esetében. Került már kezembe két példánya egy amerikai újságnak, ugyanaz a kiadás, ugyanarról a napról, ugyanabból a szállodából, két, merőben különböző, más témát hangsúlyozó címlappal. (Kerestem, de nem találtam a mutáció jelölését rajta.) A számítógépes áttördelésnek már ez az eredménye is hátborzongató, de akár az is elképzelhető, hogy egy internetes hír mellé minden bejelentkező másik képet kap, vagy az, hogy kis lépésekben változtatnak. Így aki hatkor lép be, már mást lát, mint aki hétkor, de aki többször frissítve, ide-oda ugrálva olvas, az nem veszi észre a változást.
E lehetőségek már nem egyszerűen a hitelességet kérdőjelezik meg, mint a Jenny Webber által említett példák haditudósító képei, hanem azt az érzést, hogy ugyanazt az eseményt látjuk egy képen. Persze tudjuk, hogy két ember ha egy helyen van is, már másképp látja, másképp éli meg és adja tovább a történteket, de a fénykép az valami „objektív” dolog, amit elfogadunk, hogy ha ott készült, akkor a valóságot ábrázolja. De képzeljünk el két embert, akik beszélgetni kezdenek egy témáról abban a hitben, hogy ugyanazt a híradást, ugyanazt a képet látták az eseményről. Egészen addig, amíg el nem jutunk odáig, hogy kezükben a zsebszámítógéppel vagy a mobiltelefonnal egyeztetni tudnak, meg tudják jeleníteni a képet — szerencsére ez a lehetőség már a küszöbön van —, azt kell gondolnunk, hogy szörnyű helyzetbe kerülhetnek.
A képek gyors átalakításának lehetősége és a mumus együtt: nos, ez félelmetes eszközt kínál a reklámiparnak. Minden ember a személyére, ízlésére igazítva kaphatja majd meg ugyanazt a hirdetés. Akiről tudni lehet, hogy prűd, annak állig gombolt hölgy áll majd „álmai kocsija” mellett, akiről viszont azt mutatják a statisztikák, hogy gyakran látogatja az aktfotós honlapokat, annak egy pucér. Mindez azért fontos, mert veszélyes, hiszen képpel gyorsabban és erősebb érzelmeket — azonosulást vagy ellenállást — lehet kiváltani, mint szöveggel.