Kettészelt völgy

Kis szerencsével a Gyimesben felépülő csángó magyar kulturális központ lehet majd támasza a szorongatott helyzetben lévő moldvai és hétfalusi csángó magyaroknak is. Mert a gyimesi csángók ’90 óta mintha nagyobbat tudnának szippantani a szabadság levegőjéből. A moldvaiaknál mindenképpen nagyobbat.

Megerősíti ezt Zerkula János is, az országszerte híres muzsikus és hitvese, Regina asszony. Öreg este van már, mire bekopogunk hozzájuk. Parányi ház ez a völgyben, apró konyhájában alig férünk. Zerkula uram szívesen fogad, mindjárt kapná is a hegedűt, de azért a műélvezet előtt még eldiskurálgatunk.
– Változtak, persze hogy változtak itt a dolgok, s bár igazán jó nem lett, de javult a helyzet! – mondja, Regina asszony pedig bólint rá. – A forradalom előtt ugyanis nem volt szabad magyarországi vendéget fogadnunk, de még kolozsvárit sem! Most már annyival könnyebb, hogy ez megszűnt, és hát, ugye, nem futkos az a cudar hideg a hátunkon! Hát, most már szabadok vagyunk, ebben legalábbis…
És máris hangol, és rázendít a muzsikára. S míg e bővérű és testes zene szól, elmélázok: vajon mi is a szabadság, mérhető-e és hogyan? A lélek szárnyalása már maga a szabadság? Vagy kell a tele has hozzá? Vagy az imádság és az iskola – anyanyelven? Itt, ebben a tündérkertes világban azért még mindig gyakran fogalmazódik meg ez a kérdés. A csángóknak ugyanis még mindig szűken adatik a szabadság. Ámbátor próbás időket igazán a moldvai csángó magyarok élnek: nekik nem szabad magyarul tanulniuk az állami iskolákban, és ők nem misézhetnek magyarul a templomaikban. Az Európa Tanács ajánlásai és a román törvények ellenére sem.
A Gyimesek völgyében azonban más a helyzet. A gyimesi csángók, itt, az ezeréves Magyarország egykori történelmi határa mentén, kevésbé szorongatott helyzetben élnek. Egyrészt mert közelebb vannak Erdélyhez, a tömbmagyarsághoz, másrészt mert itt van templom és van iskola, ahol magyar anyanyelvükön szólhatnak.
Gyimesközéplok fatornyos gimnáziumának csodájára járnak. A Barcaságtól Moldváig, sok vidékről érkeznek ide nebulók. Katolikus líceum ez, bentlakásos iskola. A Moldvából érkezett csángó magyar gyermekeknek még az anyanyelvüket is szinte újra meg kell tanulniuk.
Bemegyünk egy nyelvtanórára, ahol éppen az alany és az állítmány rejtelmes összefüggéseiről pereg a szó. A diákok feszülten figyelnek. Látom, sokuknak valóban újdonság a magyar nyelvtan megannyi rejtelme. Öt-hat gyermek is van, aki a szomszédos Bákó megyéből érkezett. Csángó magyarok. Magyaroknak érzik magukat, de otthon románul beszélnek. Itt és most tanulnak meg jól magyarul. S ha hazamennek? Továbbra is román a társalgás nyelve, megeshet, hogy még otthon is.
Hosszú hajú, őziketekintetű kisleány néz rám, szinte szégyenlősen hajol hozzám, és úgy súgja: ő majd otthon továbbadja a többieknek a magyar nyelv szeretetét és – tudását.
Lám, milyen igaza is volt Reményik Sándornak, midőn haragvással szólított: ne hagyjátok az iskolát!, a templomot s az iskolát! Mert lám, milyen sokat is számít egyetlen iskola! És egyetlen templom, egyetlen pap serénykedése! Ez a gyimesközéploki katolikus líceum – melyet Árpád-házi Szent Erzsébetről neveztek el – ugyanis egyetlen embernek köszönheti létét és működését: Berszán Lajos atyának. Ő volt az, aki sok-sok furfanggal kijárta, hogy létrejöjjön-megépüljön ez az alma mater, s ma ő igazgatja ügyeit is.
Maga az épület csodaszép. Fatornyos templomnak látszik, belül tágas és artisztikus, amolyan „makoveczes”. Tantermek és lakószobák, ebédlő és templom, mind-mind szerves egységben. Jó benne lenni. Míg Berszán atyára várok, eszembe jut Pusztina, a moldvai színmagyar falu, ahol a pap nem hajlandó magyarul misézni, s megfenyegeti azt, aki magyar nyelvű misét követel. Eszembe jut Nyisztor Tinka, a pusztinai magyarok egyik vezető személyisége, a harcias fiatalasszony, aki azt mondja: sajog a szíve, mert éppen az egyház emberének kellene a közösség lelkének-motorjának lennie, éppen a plébánosnak kellene nemzetmegtartó elhivatottsággal felvállalnia a magyarság ügyét…
Szerencsére nemcsak janicsár papjai vannak a magyarságnak.
– Amilyen nyelven imádkozik az ember, amilyen nyelven a szentmisén részt vesz, és amilyen nyelven szólítja meg az Istent, olyan nemzetiségű lesz! – szinte gondolataimra válaszol Berszán atya.
Ülünk egymással szemben a puritán kis szobában, amelyet az iskola egyik zugában rendeztek be. Tudom róla, hogy hol csalafintasággal, hol harciasan, mindig úgy, ahogyan a legcélravezetőbb volt, harcolt ezért az iskoláért. Küzdeni kell, mondja ő is, de azért inkább a kitartó rábeszélés híve. Csöndben, zajongás nélkül kell végezni a munkát, vallja, s igaza alátámasztására egy román mondást idéz: „csináld és hallgass!” És mintegy magyarázatként szemléltető példát is mond: a tyúktól is azért veszi el a gazda a tojását, mert amint megtojik, harsányan kotkodácsolni kezd, holott ha csendben maradna, a tojásait is megtarthatná magának…
Egyszóval: nem nagy hangú pörölésre van szükség, hanem csöndes aprómunkára. Berszán atyának lehet, igaza van. Neki is igaza van. Mert más helyütt és más körülmények között meg a hangosan pörölőnek lehet igaza. Mikor hogyan kívánja a helyzet…
Berszán atya szerint a békés megoldás most az lenne, ha mindenkinek megadnák a jogot, hogy önmaga döntse el, kicsoda és hová tartozik!
A szelíd mosolyú pap ismét saját tapasztalatából idéz példát:
– Talán egyik volt osztálytársam megnyilatkozását tartanám mintaképnek, akit egy öregdiák-találkozón megkérdeztünk: te most tulajdonképpen minek tartod magad? És ő erre azt mondotta: nem tagadhatom le, hogy sváb vagyok, hiszen az őseim svábok voltak, annak idején még Károlyi gróf telepített ide minket, de mi a magyar kultúrát szívtuk magunkba, magyar kultúrán nevelkedtünk, így hát magyar érzelmű vagyok! Igaza volt ennek az osztálytársamnak. Az ő példája nyomán mondom: hagyni kellene, hogy mindenki szabadon dönthesse el, hová akar tartozni! Ha valaki a román kultúrát szereti, azon nőtt fel, akkor legyen román! De ha valaki úgy dönt, hogy ő magyar akar lenni, és magyar kultúrában akar fölnőni, annak az értékeit akarja továbbvinni, hát akkor meg kell neki adni ezt a lehetőséget!
Ilyen egyszerű ez. Pontosabban az lenne…
A Gyimes magyarsága szerencsés. „Nemcsak” Berszán atyája van, hanem Sára Ferije is. Magyaros bajszú, jókötésű fiatal férfi, feleségével, Zsuzsival egy éve, hogy ide költözött. A magyarországi Turáról jöttek.
Setétpataka felé kanyargunk, az alkonyatban meseszerű házikó pislog. Itt él Sára Feri és hitvese. A házikóban még belső munkálatok folynak, pakolásznak, rendezkednek, a csángó bekecs még a plafonon lóg, a kancsók viszont már a helyükön fityegnek. A kemencében vidáman lobog a tűz.
Sáráékat, akik néptáncosok, gyimesiek keresték meg felpanaszolva, hogy elmúlóban vannak hagyományok, s kérlelve őket, tanítanák meg nekik a régi csángó táncokat…! Mert akárhogyan is szépítjük a dolgokat, „élőben” ez már nem létezik. Ma már itt sem táncolják valahai táncaikat, csak nagy ritkán éneklik ősi dalaikat, s a csángó viseletet is csupán nagy ünnepekkor – és akkor is csupán az idősek – öltik magukra. A fiatalság itt fütyül a hagyományokra. Legalábbis eleddig így volt. A gyimesi ifjúság ugyanis immár „visszatanul”. Lakodalmas táncokat, kosaras bálok szokásait, miegymást.

Sára Ferenc megértően magyaráz:
– A fiatalok itt is inkább diszkóba vágynak és nem bálba. McDonald’snál szeretnek kosztolni, szóval vonzza őket mindaz, amit a modern kor vívmányainak szoktak nevezni. Ez ellen nincs mit tenni, de nem is akarunk tenni ellene! Mi csak annyit csinálhatunk, hogy fölajánljuk a segítségünket ahhoz, hogy tudjanak választani. Megmutatjuk a régi szokásokat, s aztán mindenki szabadon választhat… – mondja.
S míg fát rak a tűzre, a csángók mai helyzetéről beszél. Kívülről ismerte, s ma már amolyan különös, kívül vagyok, de belülről látom helyzetből értékeli a gondokat s a teendőket. Itt, a gyimesi csángóknál nincs probléma, erősíti meg ő is a tapasztaltakat. A Gyimesek völgyében az a nagy baj, hogy a völgyet közigazgatásilag szinte a mértani közepénél kettévágták, s egyik része a többségében magyar ajkú Hargita megyéhez tartozik, míg másik része már Bákó megye. A Bákó megyei falvakban pedig már sajnos ritkább a magyar iskola, a magyarul beszélő tanár. Ezzel együtt is a gyimesiek könnyebben élnek.
– A moldvaiak a legveszélyeztetettebbek – mondja Sára Ferenc. – Egyet vegyünk figyelembe – teszi hozzá. – Ha bárki bármikor „bemegy” Moldvába, kedvesen fogadják, barátként tisztelik meg, ám amikor a vendég eljön, a vendéglátó ott marad, és a Securitate, pontosabban az utódszervezete hozzá megy ki „látogatóba”. S őt veszik elő, hogy legközelebb ne fogadjon vendéget, mert ha mégis, akkor baj lesz belőle! S ha egy teljesen egyenes, józan paraszti eszű falusi embernek a magyar beszédtől függ, hogy legyen fedél a feje fölött, legyen mit felvennie, s jusson ennivalóra is, szóval, ha azt mondják neki, hogy mindettől megfosztják, ha megszólal magyarul, hát akkor nem fog magyarul megszólalni! Ez logikus.
Akkor miért is fontos, hogy Gyimesközéplokon nemzetközi csángó központ legyen? Merthogy Sára Ferenc – zalai barátai ösztönzésére is és segítségükkel – egy ilyen központ létrehozásán fáradozik.
– Össze kell gyűjteni a tárgyi emlékeket, fel kell eleveníteni a hagyományokat, össze kell fogni az embereket. A közös kultúra ugyanis összetartó és megtartó erő. Ehhez a megtartáshoz – a csángó központhoz – minimálisan ötven-hatvan millió forintra lenne szükségünk, s elvileg huszonötmillió forint már biztosan megvan. A mostani magyar kormány nagyon pozitívan áll e kérdéshez, és nagyon nagy segítséget adott. Tavaly, Németh Zsolt államtitkár részvételével, le is tettük a központ alapkövét. Lesz itt helyük majd a moldvaiaknak s a barcaságiaknak egyaránt. Most, ugye, erőteljesebben figyelünk a moldvai csángókra, s ez nagyon jó. Figyelünk kicsit a gyimesi csángókra is – s ez jó. De ott vannak még a barcasági vagy hétfalusi csángók, rájuk nem nagyon figyelünk, s ez nem nagyon jó. No mármost, ha a csángóság mindhárom ága itt kulturálisan egy helyen lesz összefogva, akkor szilárdabb lesz a lába alatt a talaj. Mert a kultúra – a talaj az ember lába alatt. Az éneke, a tánca, az, ahogyan főz, ahogyan sző, ahogyan berendezi a lakását, ahogyan él – ez mind-mind a kultúrája, a talaja. S ha ezt kirántják az ember alól, akkor hanyatt esik, és csak kapálódzik, mint a svábbogár, tán fölkelni sem tud többé. Nos, nekünk ezt kell elkerülnünk…