Ádám, az első ember a paradicsomkertben, ahol egyéni szempontból nagyon jól érzi magát, azon tűnődik, vajon érdemes-e neki foglalkozni vele, hogy mi lesz az ő halála után? A kérdésnek Ádám esetében különleges érdekessége van: ő az egyetlen ember, akinél ez nem puszta filozofálás, hanem nagyon is gyakorlati probléma, mert hiszen úri tetszésétől függ, hogy a megfontolás eredményeképpen szabad folyást engedjen-e a jövőnek, vagy pedig az édenkert egyéni boldogságában megnyugodva, mint olyan állapotban, aminél boldogabbat úgyse kívánhat, egyszerűen befejezettnek tekintse Isten művét személyével mint a teremtés legjobban sikerült kísérletével, s ne fárassza magát azzal, hogy Istent utánozva ő is magához hasonló, de boldogságban tökéletlenebb lényeket teremtsen. A jövő kérdése tehát számára nemcsak belátás, hanem akarat dolga.
Boldogságának azonban van egy szépséghibája: az unalom. Ha nem unatkozik, nem volna ideje tűnődni – hamar rájön tehát, hogy Istentől éppen ebben különbözik, s boldogsága is ezzel tökéletlenebb. Isten nem unatkozik, mert olyan színjátékot indított meg a világ teremtésével, aminél nagyszerűbbet, unaloműzőbbet, mulatságosabbat, izgalmasabbat képzelni se lehet. Ő is szeretne ilyen színjátékot, ami őt legalább annyira érdekli, mint Istent a világmindenség. Ehhez azonban színészeket kell teremteni.
Győz a kíváncsiság, és Ádám összebeszél Luciferrel, a nagy rendezővel, hogy mulattatására találjon ki neki is valami hasonlót. Valami történetet, aminek szereplői nem végtelen naprendszerek, angyalok és démonok legyenek, mint a Divina Commediában, hanem hozzá hasonló emberek, akiknek sorsa éppen azért Ádámot – az embert – mindennél jobban érdekli.
Ádám tehát elalszik, és kezdetét veszi a színjáték: Az emberiség története. A történelem különféle korszakai elevenednek meg – de korántsem epikus, elbeszélő formában. Az alvó Ádám meghökkenve ismer rá álomképeiben: önmagára. És minden korszaka Az emberiség történetének az ő személye körül alakul ki – minden változása a történetnek az ő személyes, jól ismert életének, örömeinek, bánatának, töprengésének, megfontolásának, jókedvének vagy kedvetlenségének a következménye. Érdekes regény vagy költemény helyett izgalmas drámát kap: Az emberiség története csábító cím volt csak. Ádám tragédiája az egész, aki mindent megpróbál, hogy az édenkert boldogságát visszaszerezze, hogy véget vessen a színjátéknak, amit unalmában önmaga keresett. Ádám mint Fáraó, mint Tankréd, mint Miltiadész, mint Kepler, mint Danton keresi a boldogságot, s gyötrő küzdelmet folytat álmainak rémképeivel, embertársaival, hogy megszabaduljon tőlük. De Lucifer most már nem hagyja felébredni – egyre borzalmasabb alakokkal népesíti be álmát –, az alvó nyugtalanul hánykolódik és hörög – kezdi már világosabban sejteni (tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik szín), hogy csak álmodik, s végre, lerázva a lidércnyomást, egy ordítással felébred. De közben álmában megismerte önmagát, ahogy csak álmában ismerhette meg: reményeit, vágyait, a haláltól való félelmét s az élet megvetését és akarását – szerelmét és gyűlöletét. És nagy nyugtalanság fogja el: szabad-e élnie annak, aki ilyen, mint ő? Ám a színjáték már lepergett, és visszagondolva az egészet, ámulva eszmél rá, hogy elmélkedésének, próbálgatásának, reményeinek és kudarcainak története pontról pontra összeesik fajtája történetével.
(Karinthy Frigyes: Madách, 1923)
Nem haraptak a halak, ezért egy egész tavat leeresztettek Somogyban
