MI A MAGYAR?

A vallásnak nagy ereje, hogy az életet megszenteltté teszi. Érthető, hogy a vadember is élete kivételes pontjain látja ott leginkább az Isten fényét, s ezek azok a pontok, ahol maga is érintkezni óhajt vele. Az ünneplésnek ez a kivételes, emelkedett érzése, minél jobban eltelik vallással az ember, annál mélyebbre szivárog az életébe, s ha csöppekben is, szinte minden napjának, órájának jut belőle. A paleolit rajzairól ma már tudjuk, hogy nem művészi gyakorlatok voltak, hanem vallásos szertartások; egy részüket a fiatalok beavatási ünnepére készítették külön rajzmesterek és tanítványaik. A felásott sírokban a fond: halál körüli szertartásokról s ünnepekről beszél. Éppígy megvolt az élet más nagy állomásainak, születésnek, házasságnak az ünnepe, az év forgása, a termények beérése meghozta az ünnepek másik csoportját: a napfordulókét, a tavaszét, termékenységét, kenyér és bor ünnepeit, a velük összefüggő istenekét. Volt ünnep, mint a húsvét, mely a holdváltozáshoz volt kötve; a hét úgy alakult ki, hogy hetedik napját megszentelték, s nincsenek-e a napnak is kivételes pontjai: a fölkelés, az étkezés, az estcsillag feltűnte, az éjfél, melyekhez egy ima vagy csak étel előtti bor-kilöttyentés alakjában leért valami ebből az állandó ünneplő készségből? A katolikus liturgia, ha fordított rendben is, ennek megfelelően, az élet megszentelt körein sorra menve, tárgyalja anyagát: a nap középpontjában ott a szentmise, s az Egyház nyolc zsolozsma-imája, utána jön a hét: öt napjával s a sabbattal, dominikával, az évet a négy évnegyedes böjt osztja fel évszakokra, legkívül jön a közösségi ember életét megszentelő hét szakramentum.
Ebből is láthatjuk, az ünnep nemcsak az emelkedettség napjait, óráit, perceit osztja el az életen, hanem rendet is hoz bele; nem véletlen, hogy a régi emberek a szentek napjai szerint számították az időt, az ünnep és rend (idő és életrend) kapcsolatban vannak: az ünnepek célja épp az, hogy a kozmosz látott s titkos rendjét az ember érzéki életének a ritmusában számon tartsák: életútját a Taóra hangolják. Minél vallással átjártabb, „szentebb” az ember: a magasból diktált rend annál jobban megköti életét; a szerzetesek ezért élnek rendekben, szigorú előírások szerint. Persze, ahogy az élet, a vallás hanyatlásával az ünnepek is eltorzulhatnak. De hogy az ünneplés vágya, a szertartások, a gyógyító rend igénye milyen mélyen van az emberben, az egyháztól elszakadt államok állami ünnepei éppúgy bizonyítják, mint az emberek makacs ragaszkodása egy-egy értelmét vesztett ünnephez – a karácsonyhoz például –; az idegbetegek mozdulataiban meg-megnyilvánuló szertartásos emelkedettség, mint egy-egy jóra elszánt elhatározás új életet nyitó rendszabása. Mindezek persze csak a gondozás nélkül maradt ösztön sóvárgásai, feltörései, kielégítései, maga az ünneplés igazolást és teret csak egy világnézetünk közepében levő érzéstől kaphat.
Úgy hiszem, s tapasztalatból is tudom, hogy a pietás, melyet az ember a világgal, sőt önmagával szemben érezhetne, ha nem is ad módot az ünneplő ösztön rendszeres tornájára, megadja azt a központi fényforrást, melyből minden óránkhoz eljuthat valami. A módszeresség, szertartásosság, mely a természettudományból a munkák minden neméhez eljutott, azzal a világvallató, óvatos áhítattal társulva, melynek ugyancsak általánossá kellett volna lenni, ha az igazi tudományos szellem nem marad arisztokratikus kiváltság: voltaképp minden munkánkat, vagy legalább a rákapcsolást egy kis áhítattá, szótlan fohászkodássá tehetné. A költő verset ír: nem valami titokzatost idéz meg vele a világból? A tudós elkezdi kísérletét: nem a szent Lehet-tel lépett-e érintkezésbe? … Persze mindez csak akkor villan föl a percnyi apró ünnepek körül, ha öntudatosan vagy öntudatlanul ott van bennünk a központi nagy érzés, amely az egészet megszenteli.
(Németh László: Sajkodi esték)