Mosószer a Sixtus-kápolnában

Léteznek olyan ügyek is agyonreklámozott világunkban, amelyekben valódi kultúrértékek képezik a vita tárgyát. Ilyen vita jelenleg a Róma, Firenze és New York háromszögben zajlik, de kiterjed a művészet minden ágára és mindazokra a művekre – a piramisoktól a kambodzsai Angkor Vatig –, amelyeket az idő múlása megviselt. A kérdés, restaurálni kell ezeket, itt-ott javítgatni, vagy eredeti állapotukban meghagyni? A kérdés és a kérdésre adott válaszok túlmutatnak a jelenkoron, érintik a művészetfilozófiát, és azon is túl, az idő problematikáját: mi a kapcsolatunk mint egyénnek és közösségnek azzal, amit az ember alkot, maradandónak, sőt örökkévalónak szán, és ami mégis elkopik, elporlad, lassan megsemmisül?
A kérdés két évtizeddel ezelőtt került ismét felszínre, mikor egy japán televíziós társaság alkut ajánlott a Vatikán művészeti bizottságának: Japán hajlandó a Sixtus-kápolna teljes restaurálását pénzügyileg fedezni, de ennek fejében a munkálatokat filmre vehetik, és a filmet kereskedelmi forgalomban bárhol bemutathatják. Nem ismerem a szerződés részleteit, tény az, hogy a restaurátorok elkezdték a munkát, ami persze nem kerülte el a művészivilág óvó figyelmét. Nem kevesebbről volt szó, mint Michelangelo legnagyobb alkotásáról, amely fél évezred óta a katolicizmus művészi központja, zarándokok és turisták itáliai végcélja. Tömérdek anekdota is fűződik a festő-szobrász-építész remekművéhez, amint hangosan veszekedett II. Gyula pápával, megbízójával, aki őt siettette, de akinek a mester ellenállt. A kápolna freskói végül elkészültek (XVI. század első évtizedei), a világ azóta is látogatja, csodálja őket, és áhítattal mérlegeli az illő félhomályban azt, amit persze alig lát, nyakát meresztve. Mindegy, mondhatnánk, a szakrális tárgynak jót tesz a homály; különben is, így látta a kápolna belsejét Michelangelo, a pápa és kortársaik is.
Még be sem fejeződtek a restaurátorok munkái, mikor az első látogató szakemberek kifejezést adtak mind erősebb kritikájuknak. Ez főleg Fabricio Mancinelli ellen irányult, aki a munkálatokat vezette, és akinek megvolt a saját tábora, szemben a New York-i Columbia Egyetem professzorával, James Beckkel. Ez utóbbi szintén maga köré gyűjtött tucatnyi kritikust (e sorok írója köztük van).
Összegezzük a két álláspontot: Mancinelli azon a véleményen volt, hogy a kápolna festményeit meg kell menteni az „idő vasfogától”, visszaállítani úgy, ahogy azt Michelangelo látta. Lekaparni a párát, a lámpások által hagyott kormot, a látogatók által hagyott nyomokat. James Beck és társai ezzel szembehelyezik azt a felfogást, hogy a művész előre tudta, hogy alkotása megszenvedi majd az idő múlását, bár azt nem gondolhatta, hogy ötszáz évvel később akad majd restauráló, aki követi saját korának ízlését, és poszterszínekben festi át a mester nüánszait. Mert ez a kritika lényege: Mancinelli és kollégái erős kemikáliákat használtak, és a modern, Broadway-stílust követték, tetszeni akartak a japán televíziós társaságnak és a bámuló tömegnek, amely a rikító sárgát, kéket, vöröset Michelangelo zsenije fölé helyezi.
Menjünk tovább, hiszen a restaurációról általában beszélünk, a Sixtus-kápolna előtt és után. Az Art Watch szerint (Beck bizottságának hivatalos neve) Mancinelli a művészi szempontokat feláldozta a látványosságnak, a vulgáris színeknek. Korunkban a gyorsaság a fontos, na meg a befolyó haszon, a jól hirdetett látogatottság. De arról is szó van, hogy illik respektálni az idő fogalmát, nem minden kétszáz vagy ötszáz évben újrakezdeni a művet és vele a történelmet. Mi lesz a Kheopsz-piramissal vagy a párizsi Notre-Dame-mal? Hiányzó köveik helyére plasztikpótlásokat öntenek majd?
Tehát nemcsak az épületekről beszélünk, hanem a történelemről is. Történelemellenes időkben élünk; alá kell vetnünk magunkat a pillanat felfogásának? Itt is kövessük a „népszerűség” elvét?
Szerencsére az időfelfogás már nem mindenben utánozza a modernséget. Az Art Watch (ismerjük el, nem valami csábító kifejezés!) kezd elfogadottá válni itáliai restaurátorok körében. Egyikük például, Seracino másképpen látja a dolgot, mint Mancinelli és kollégái. Érveik hasonlítanak a Beck professzoréihoz: nem szabad a jelen pillanatot egyedül érvényesnek tekinteni, és mindenekfölött nem szabad háztartási tisztítószereket alkalmazni a restaurálásnál. Az Art Watch International kezd sikereket elérni az „establishmenttel” szemben; egy, az Uffiziben lévő Leonardo da Vinci-festmény sokkal óvatosabb kezelésre vár, bár Beck professzor még nem érte el, hogy visszahívják a Metropolitan múzeum európai osztályába, ahonnan 15 évvel ezelőtt kizárták kritikái miatt. (Még talán eljön az idő, mikor a televízió – akár egy reklámban – egymás mellett mutatja majd a Sixtus-kápolna képeit: „előtte és utána”.)
Fabrizio Mancinelli hét évvel ezelőtt elhunyt. Nem feltétlenül állíthatjuk, hogy az új restaurátornemzedék másként látja feladatát. Létezik azonban olyan felfogás, amely óvni kívánja a múlt alkotásait, és ez a felfogás annak arányában erősödik, hogy a technológia önmagát a végső megoldásnak tartja, és az újdonság monopóliumát véli birtokolni. Sőt vannak olyanok is, akik a művészetekben találják a megújulás titkát, és az esztétikát helyezik a halványuló vallásosság helyébe. Az osztrák művészettörténész, Hans Sedlmayr írt erről a témáról cáfolhatatlan könyveket. Nem véletlen, hogy leánya neves restaurátor lett.
A Mancinelli–Beck vita ugyanakkor azt mutatja, hogy a művészeti restauráció/renováció ügye napirenden van, és ez pozitív fejlemény. Ugyanis Varsóban a háború utáni évek szintén felvetették a kérdést, vajon a teljes pusztítás (az óvárosról volt szó) következménye mi legyen: modern lakótelepek, vagy az óváros pontos reprodukciója? A második megoldást fogadták el, és ez a középkori remekmű ma régi szépségében pompázik. Az eredeti tervrajzok és a háború előtti fényképek segítségével minden tégla a helyén van, és beleillik a környezetbe. Ne tagadjuk azonban, hogy minden probléma más megoldást kíván: a Sixtus-kápolna szakrális tárgy, amelyben a modernizálók Michelangelo színeit és formáit nem képesek helyreállítani; a varsói óváros viszont élni kezdi életét a helyreállítást követően. Művészeti, de nem szakrális objektum. Ez a szembeállítás ízelítőt ad arról az olykor heves párbeszédről, amely remélhetően nem öncélú, hanem a szépséget szolgálja.