Nemzetköz

Jezovics legeslegkis unokájával járta a harcmezőket. A legeslegkis igencsak élénk teremtés volt, jószerével a falra is fölmászott, ha kellett, főleg, ha nem kellett. Most is ahogy mendegéltek a csatahelyeken, 1848 hősi falvain, emlékhelyein keresztül, igencsak faggatá az amúgy sosem igazán jókedvű nagyapát. Nagyapa zord volt és csüggeteg, főleg az emberek magyartalan állapotja miatt. Mendegéltek Isaszegen és Pákozdon is, s Budán a vár lőtt rései mellett, ahol egykor a múlhatatlan honvédek nyertek vala csatát. Az általános emberek mintegy főhajtva surrantak a tört falak mentén.
– Papa, mért nem hordanak ezen emberek kokárdát, mint mi? – nyúzta Johanna az omlatag költőt, ki amúgy is a lábát húzta, mint tört honvéd és lóról leesett huszár.
– Furcsa ország – tűnődött Jezovics. – Talán szégyenlendik.
– A kokárdát?
– Jawohl – felelte a vén Jezovics, mintegy maga is az akkori osztrák elnyomók nyelvére kunkorodván.
– Ne jawohlozz, hanem mondd, mit rühellendenek az emberek a kokárdán? – rángatta tovább a nagyatyai köszvényes mancsot a legkis, legszemtelenebbnek mondható unoka, ki nem volt híján éleselméjűségnek.
– Valahogy túl élénknek tartják. Meg közel negyven esztendeig el voltak nyomva, mint ujjal a bogarak.
– Azért süppendenek belé a talajba a lehajtott fejű magyarkás emberek? – feszítette tovább a húrt a gyermek.
– Mindenesetre húzódoznak tőle.
– Minden nemzet ilyen-é? – húzgálta maga után nagyapját a Johannák Johannája, s már által is mentek az ívelő Erzsébet hídon, mely homorítva helyezkedett el a Duna fölött, mint gyönyörű fehér női test. Alant, fölhallatszott a hídra, egy hegyes fejű magos felöltős egyed beszélt, maga előtt hajtván a gyalázkodó és káromlós szavakat, mint cselédségi kocsis a lovakat. Hogy a mai fiatalok így, meg a mai fiatalok úgy, meggyalázzák 48 emlékét, diktatúrát gyakorolnak az ország fölött, elnyomják a sajtót, lekezelik a népet…
Johannák Johannája lecsapott a fölszállongó szófoszlányokra.
– Mért szidja így a magyarokat, papa?
– Talán nem állhatja őket.
– Mért? Ő nem magyar?
– De, olyasmi. Csak nehezen viseli az identitását.
– Milyen kis táskát?
– Ne tettesd magad. Megvan a magadhoz való eszed. Van, aki kényelmesen érzi magát a kabátjában, van, akinek szorít.
– De azt mondja, elnyomják a sajtót… Odamennek és elnyomják a helyéről?
– Kisleányom. Ez a legegyszerűbb trükk. Tíz éve is ezt mondta…
– Mért, tíz éve is ő volt a fő-Drakula?
– Hogy érted, hogy fő-Drakula?
– Nézd, olyan az arca, akivel esténként ijesztgetik a gyerekeket. Valahogy előreáll a fogsora, és vérszívó jelleget kölcsönöz az arcának.
– Ez fogászati kérdés, nem tudom. Tíz éve is azt mondta, szegény Antall bácsira, hogy elnyom, kirekeszt, berekeszt, pedig az szerencsétlen paktumot is kellett kössön vélük, mégis beléje rúgtak.
– De mért kellett paktumot vagy mit mondasz kötni vélük, ha ők csak megjátsszák magukat?
– Ne okoskodj. Paktum az paktum. Mindétig szóló. Volt tudod, kislányom egy nagy bajszos bácsi, élénkbarna tekintettel, aki irányította a húsz év előtti világot.
– A magyart?
– Magyart, magyart meg az egészet kicsit.
– Az is ilyen Drakula-szerű volt?
– Ne ezen lovagolj, az nem volt Drakula-szerű, jóképű, fittyedt magyar urat adott, de ő vitte a prímet…
– Mi az a prím? Amit a cigány játszik a hegedűn?
– Na, jól mondod, olyasmi… Ő vitte idehaza a prímet. És kikötötte az Antall bácsinak, csak halkan, halkan azzal a rendszerváltással, halkan húzni a magyar muzsikát – különben is itt voltak még az oroszok…
– Mindig itt vannak az oroszok?
– Jaj, kisleány, időnként mindig itt vannak… Szóval, ne duhajkodjanak, mert beavatkozik a nemzetköz.
– Mi az a nemzetköz?
– Ami nemzet és nemzet közt van.
– Mint most a palesztinok és az izraeliek közt van?
– Elég volt. Ott van, ott van. Az a nemzetköz.
– Találtam egy verset a fiókodban: Hallgasd:

„Éljen a éljen a nemzetköz
hol nem mindig az ember győz
hanem a fajta feelingje a fáma
játszik a nemzetek sorsvonalába
éljen a éljen a nemzetköz!

Látja az ember nem gyerkőc
bár a ganéjban hengergőz
röppen a szaltó vetve a bukfenc
nem veszi ember számba a Gut sem
nincs ezek ellen ellengőz!

Mit tehet ő maga elkendőz
s marad magának a kisteknőc
fölfele lábbal föld fele háttal
és kapálózva saját igazával
tótágast állva amíg nem győz!”

– Papa, felolvassam ezt az óvodában?
– Ne – sóhajtott Jezovics, és megsimogatta Johanna kócos haját.