Hámori József: A magyarságnak a most felszínre törő szellemi energiái biztosítják a jövőjét
Püski István: A húszéveseket volna jó szóra bírni
Bíró Zoltán: Nincsenek ideológiák, amelyek szerint programot lehetne javasolni
Ablonczy Bálint: Jóval szerencsésebbek vagyunk 1943-as
kollégáinknál
Ács Margit: Az értelmiség feladta társadalmi reformer szerepét
Sosem volt ilyen szép értelmiségi embernek lenni, mint ma – e szavakkal fejezte be állítólag Németh László 1943 augusztusában híres szárszói beszédét hatszáz hallgatója előtt a Soli Deo Gloria Szövetségének a táborában a Püski Könyvkiadó által szervezett konferencián. Állítólag, mondják, mert az előre megírt beszéd az előtte felszólalók gondolataira adott, spontán válaszoknak megfelelően változott, csakhogy ezeket a „kitérőket” nem tudták rögzíteni a kis fizetség ellenében gyönge munkát végző gyorsírók. Mondják, hogy ezért is támadhatott annyi félreértés a szárszói konferencián elhangzottak körül. Erről is, másról is olvashatni a szárszói találkozókat rendező Püski Sándor – a Szárszó Budapesten néven meghirdetett, háromnapos konferencia nyitányára szánt – életrajzi kötetében, amely beszédes címmel (Könyves sors – magyar sors) ajánlja magát az olvasók figyelmébe.
1943-ban Németh László így folytatta beszédét: „Értelmiségi foglalkozásukat föladhatják, elmehetnek szőlőt kapálni, azt azonban ott is tudniok kell, hogy értelmiségi emberek s ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring mindaz, a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni. S benne menti magát a Jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése – egy megtisztult értelmiségi kultúrában.”
A március 16–18-ára meghirdetett tanácskozás előadói közül a Magyar Nemzet kerekasztalához, hogy e rendezvény lehetséges hatásáról, szellemi hasznáról beszélgessünk, Ács Margit írót, Hámori József akadémikust, Bíró Zoltán egyetemi tanárt, Ablonczy Bálint egyetemi hallgatót és Püski Istvánt, a konferencia rendezőjét hívtuk meg. Társalgásunk provokatív kérdéssel kezdődik:
– Könnyebb vagy nehezebb helyzetben volt a ’43-as szárszói konferencia illusztris előadói köre – mindenekelőtt Németh László –, mint a mostani felszólalók? A háború mázsás súlyával az életükön talán egyértelműbben lehetett megfogalmazni megállapításaikat, követeléseiket az ország korabeli állapotáról és jövőjéről…
– Bonyolultabb ma a környező világ, kétségekkel teli a jövő. A mostani értelmiségben nincs meg az a perspektivikus látásmód, mint az 1943-as balatonszárszói összejövetel résztvevőiben – mondja Bíró Zoltán. – Nincsenek ideológiák sem, amelyek szerint programot lehetne javasolni, a tennivalók szükségét és irányát ki lehetne jelölni.
– Mindenképpen nagy különbség, hogy 1943-ban Németh László azóta is folyton igazolódó társadalmi eszményekkel jelentkezett, és emellett olyan következtetésekre jutott, amelyeket a történések mind igazoltak – mondja Ács Margit. – Nemzeti szempontú társadalmi berendezkedést szorgalmazott a háború után kialakuló új helyzetben, amit a találkozó marxista meggyőződésű résztvevői erős ellenérzéssel fogadtak, mert úgy vélték, az ő programjuk mindenre tökéletes megoldást fog hozni. Így vagy úgy, a szárszóiaknak kidolgozott elképzelésük volt a jövőre. Ezzel szemben mára – nemcsak idehaza, hanem szerte a világban – az értelmiség feladta társadalmi reformer szerepét. Már el is szokott attól, hogy valóban számítsanak a gondolatai.
– Szárszót 1943-ban a húsz és harminc esztendő közötti fiatalok jelenléte jellemezte, a még el nem rontott, meg nem vásárolt, lendületben lévő értelmiség. Ezt a korosztályt volna jó szóra bírni ma is – vallja a rendező, Püski István.
– Nagy öröm minden részt vevő fiatalnak a szárszói konferencián részt venni. És nagy kétség is: meg tud-e felelni Szárszó szellemének – válaszol erre Ablonczy Bálint. – Jóval szerencsésebbek vagyunk 1943-as „kollégáinknál”, térségünkben nincsen háború, nem rohan a világ olyan kiszámíthatatlan katasztrófa felé, amelyet 1943-ban a Püski Sándor által szervezett balatonszárszói táborozás talán minden résztvevője sejtett. Nagy különbség azonban az akkori és a mostani – még szóra nem bírt – húsz–harminc évesek között, hogy a maiak nincsenek rászorítva, hogy a nagy nemzeti sorskérdésekről tanácskozzanak. Tizenkét év telt el a rendszerváltozás óta, és nem lehettünk tanúi azon nemzedék kiállásának, amelyiknek a kommunizmus halvány, egyre halványuló gyermekkori emlék csupán. Képzettségben, tájékozódás és állásfoglalás tekintetében igen hasonlít egymáshoz ez a két korosztály, a ’43-as szárszói társaság meg azok a mai huszonévesek, akik az alapvető kérdésekről szeretnének idősebb honfitársaikkal együtt gondolkodni, az előttük járók eszméiből építkezve s a mai körülményekhez igazodva koherens nézetrendszert kialakítani arról, hogy milyen Magyarországot szeretnének a XXI. században.
– Lehet-e nemzeti sorskérdésekről beszélni a globalizáció, a világot egyetlen nagy faluvá zsugorító információáradat korában, a határokat, régiókat tiszteletben nem tartó környezeti ártalmak idején? Bizonyos lehet a 2002-es szárszói konferencia előadója abban, hogy társadalmi méretű egyetértés születhet a tekintetben, melyek a sorskérdései e nemzetnek?
– Sajátos történelmi helyzetünkből fakadóan természetesen vannak főleg és csak bennünket érintő kérdéseink – mondja Ács Margit. – Kis nép lévén a magyarság nemzeti sorskérdése például a népszaporulat, hogy a határainkon kívül élő, többmilliós magyarságot sikerül-e megtartani magyarságában. Ugyanakkor mindnyájan érezzük, ezekkel a gondjainkkal sem vagyunk egyedül. Számos civilizációnak okoz fejfájást a népszaporulat kérdése, szinte az egész világot beterítik a különböző fokú nemzetiségi problémák. A globalizáció pedig minden nemzet számára kihívás: a nemzeti sajátosságokat megőrizve integrálódni a globális gazdasági életbe, tudományos életbe… Magyarországon azonban fokozott felelősséggel kell foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, mert hosszú ideig nem lehetett róluk szólni, s egy igen szűk értelmiségi rétegen kívül ezek a kérdések ma sem foglalkoztatják a tömegeket. Pedig most nemzeti mivoltunk megtartása a tétje annak, hogy az emberek passzív elszenvedőként, esetleg ügyes stréberként élik-e meg az ország EU-csatlakozását, vagy tartással, magyarként. Ez patetikusan hangzik, de reális érdekünk.
– Nemzeti sorskérdésnek tekintem mindenekelőtt versenyképességünket, szellemi és lelki felkészültségünket – folytatja Bíró Zoltán. – Erről beszélni az önfeladás jól látható jeleivel stigmatizált társadalom előtt, a nemzedéki szakadékok eltüntetésének szándékával: múlhatatlanul fontos kötelesség.
– Jobb eséllyel szólhatunk róla most, mint bármikor. Mint tíz esztendővel ezelőtt akár – mondja Ács Margit. – A rendszerváltozás kezdetén emberek sokasága érezte úgy, hogy elveszítette közvetlen múltját, hogy minden, amit erkölcsi tőkeként, tudásként felhalmozott, elévült. Aztán kiderült, hogy az emberek túlnyomó többsége megállta a helyét az új tudások és technológiák követelményrendszerében. Most tehát nem a reménytelenséggel kell szembenéznünk, nem a rezignált tömegekkel, építhetünk ezekre a kisebb-nagyobb személyes sikertörténetekre. Arra az önérzetre, amely magából a teljesítményből származik. Átlépni a szkepszisen, a dekonstrukción, életünk pozitív és negatív fordulatainak érzelmi és tudati feldolgozását végre elvégezni – ez vár a magyar értelmiségre, amelyik oly szerencsés, hogy ebben a sorsfordító korszakban élhet. Jó pár évbe tellett, amíg az emberek belátták, hogy igenis képesek önállóan cselekedni akár a saját érdekükben, akár az ország érdekében. Most azt kellene tudatosítani a sokadalomban, hogy a közösség, az ország érdekében tevékenykedni szinte ugyanolyan lehetőség, mint az egyéni boldogulás érdekében. A rendszerváltás hajnalán a 40–60 évesek olyan robbanásszerűen próbálták a hoszszú éveken, évtizedeken át elfojtott képességeiket kiaknázni, hogy saját magukon is túlszaladtak. Mellettük a tíz-tizenkét esztendővel ezelőtti ifjúság szinte képtelen volt hangot adni nemzedéki elképzeléseinek. Drámai generációs szakadék támadt a középkorúak, az idősebbek és az ifjúság között. Mára azonban annyi a „közös nevező” a különböző nemzedékek számára, hogy elérkezettnek látszik az idő e nemzedéki „szakadékok” eltüntetésére, a mai huszonévesek előtérbe állítására.
– Nemrégiben igen komoly és elgondolkodtató közvélemény-kutatást végzett nyolcezer fiatal körében a Nemzeti Ifjúságkutató Intézet – meséli Ablonczy Bálint. – Felmérésükből kiderült, hogy a magyar fiatalok számára a legfontosabb a család, hogy olyan munkájuk legyen, amit szeretnek, s az, hogy magyarok. Az elmúlt esztendőkben tehát a felszíni jelenségek alatt olyan jelentős, pozitív átrendeződés ment végbe az ifjúság felfogásában, amelyet legfeljebb az tud megzavarni, ha valaki a saját politikai céljainak megfelelően próbálja kihasználni a viszonylag szabad világban szocializálódó ifjú nemzedéket. Ez a korosztály ugyanis úgy keresi a dolgok értelmét, hogy mindent megkérdőjelez, a tekintélytisztelet úgyszólván teljesen kiveszett belőle, de az nyilvánvaló a számára, hogy olyan országot kell építeni, aminek nem lehet más alapja, mint lakóinak a munkája, teljesítménye.
– Magyarországnak rejtett, de egyre inkább a felszínre törő szellemi energiái biztosítják a jövőjét – mondja Hámori József akadémikus, egyetemi tanár. – Az 1930-as évektől fogva éppen a szárszói konferencia alkalmából oly sokat idézett Németh László által következetesen hangoztatott tézis, hogy csak a művelt ember képes előbbre vinni a saját sorsát és az országét, ma kiváltképpen érvényben van. Ehhez azonban kiváló iskolák szükségeltetnek. Szerencsére negyven sötét esztendő sem tudta teljesen tönkretenni a magyar oktatás ügyét. Sőt e területen sok érték maradt meg a klebelsbergi időkből, amikor általánossá vált a népoktatás, és megerősödött a középiskolai oktatás a vidékre is kiterjesztett egyetemi oktatással együtt. Sok minden elpusztult – az egyházi iskolák terén, úgy tűnik, helyrehozhatatlanok a veszteségek –, de az 1990-es rendszerváltozás után a töredezett alapokon is el lehetett kezdeni az építkezést. Sok jó tanár a partnere ebben az államnak, és még többen is lehetnének, ha egzisztenciális gondjaik miatt nem forgácsolódna szét jobb sorsra érdemes erejük és idejük. Ha valahol, hát e téren van szükség radikális változásokra. A tömegessé váló oktatás, amely a minőség elvét, Németh Lászlót idézve a „minőség forradalmát” sem feledheti, különösen sürgetővé teszi a pedagógusok életlehetőségeinek jobbítását.
– Nemrégiben Bibó István 1946-os tanulmányában olvastam, hogy a fiatal demokráciák legfontosabb gondja, hogy sikerül-e kialakítani tekintélygócokat, mert a demokrácia egyik nagy veszélye, ha minden tekintély felszámolódik – kapcsolódik e gondolatkörhöz Ács Margit. – 1990 után a közgondolkodásban indulatos, csalódott bizalmatlanság uralkodott el. A fiatalok lázongása a tekintélyek ellen természetes, múló jelenség, az általános tekintélyrombolásban azonban másféle erő jelentkezik. A bukott hatalom rosszhiszeműsége, szorongása, a hoppon maradtak sunyi irigysége például. Ráadásul a korszak divatos szellemi irányzata a dekonstrukció, amely sokszor már az újat akarás művészi dühe nélkül, csak kedvtelésből bontja le a kultúra, az erkölcs, a civilizáció alapértékeit. Holott egyre fogy a lebontható… Egyre kevesebb a bizalom, ami pedig az élet fenntartásának egyik nélkülözhetetlen feltétele. A legnélkülözhetetlenebb talán. Most az ember nem bízik a politikában, nem bízik a megszokott ételeiben, italaiban, tolvajlások, csalások, merényletek kiszemelt áldozatának tudja magát. Mindenben kételkedni, biztos pontokat sehol nem feltételezni a világban – rettenetes veszedelmekkel jár. Megsemmisül az emberi méltóság: a miénk mások szemében, a másoké a miénkben. Tekintélygócok nélkül egészségesen működő társadalom elképzelhetetlen.
– Totális dekonstrukció idején – mondja Ablonczy Bálint –, amikor devalválódott az erkölcs, a politika, az irodalom – több jel is utal erre –, talán a történelmi egyházak tekinthetők tekintélygócoknak. A szavahihető szellemi s politikai elit mellett.
– Vagy a szülői ház mellett – teszi hozzá Püski István, a 2002-es Szárszó Budapesten konferencia rendezője, aki kilencvenegy esztendős édesapjának, Püski Sándornak a könyvkiadói szolgálatát, kultúraközvetítői, -szervezői tevékenységét is olyan tekintélynek tekinti, amelyet továbbörökíteni a XXI. század számára kötelesség.
– Az önérzetre ébredt nemzet széles társadalmi összefogásának szükségességéről, a XXI. századot a maga képére és hasonlatosságára formáló ígéretes ifjúságról beszélgetünk, miközben mások attól az újabb kudarctól féltik a nemzetet, amelyet az Európai Unióhoz való csatlakozás hozhat a másodosztályú tagok sorába kerülő Magyarországra. Hallani drámai megosztottságról szóló statisztikákról, melyekből az derül ki, hogy a félanalfabéta, elemi iskoláit is éppen hogy csak befejező fiúk, lányok és a magasan képzett ifjú „világpogárok” között előbb-utóbb még a kommunikáció is lehetetlenné válik.
– A csalódásoktól – mondja Bíró Zoltán –, amelyek az Európai Unióba való bejutás után érhetik a társadalmat, azáltal lehet megvédeni az embereket, ha tisztességesen felkészítjük őket, nemcsak mi, magyarok, de minden kis ország „másodosztályú” tagnak számít e közösségben, mint minden közösségben. A hozzánk mérhető országok körében viszont bizonyosan nem érvényesül ez a „másodosztályúság”.
– A felnőttek nemzedékeire, a negyven–ötven évesekre is érvényesnek érezheti olykor az ember azt a drámai kettőséget – veszi át a szót Ács Margit, hogy a kérdés második részére válaszoljon –, amelyet az idézett szociográfiák a fiatalok köreiben mutattak ki. Bizony nem Európa jut az eszébe az embernek, ha az országot járva azt a sok alkoholtól kába, negyven–ötven éves férfit és nőt látja… A mi munkánk, a Szárszó Budapesten konferencia feladata azonban az, hogy azok számára nyújtson gondolatokat, alternatívákat, akik várják.
– Nem új jelenség az egyes korcsoportokban, az ifjúság bizonyos rétegein belül is meglévő távolság – mondja Ablonczy Bálint. – A kérdés az, hogy mekkora az az értelmiségi réteg – és hogyan lehet tovább szélesíteni –, amelyik érzékenységet tanúsít a számban egyre gyarapodó leszakadók i
Szánalmas: Az ukránok amiatt kritizálják hazánkat, amit ők maguk is csinálnak
