Noé bárkájában

Magyar élet a XXI. században címmel, Szárszó szellemében háromnapos tanácskozás kezdődik ma délelőtt fél tízkor a Budapest Kongresszusi Központban. A nemzetgazdaság, a mezőgazdaság jövőjéről, templomról és iskoláról, a határon túli magyarság sorsáról szóló előadók között van Stumpf István, Csoóri Sándor, Lezsák Sándor, Pozsgay Imre, Némethy Levente, Szűrös Mátyás, Ács Margit, Bayer Zsolt, Varga Mihály, Széles Gábor, ifj. Fekete Gyula, Márton János, Somodi István, Farkas Sándor, Hámori József, Veres András, Tolnay István, Kellermayer Miklós, Monostori Imre, Pető Bálint, Duray Miklós, Kovács Miklós, Hódi Sándor, Szász Jenő, Szabó Tibor, Németh Zsolt, Ablonczy Bálint, Kiss Gy. Csaba, Csurka István, Fekete Gyula, Bíró Zoltán, Kovács Dávid és Kanyar József.

Lőcsei Gabriella
2002. 03. 16. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Hámori József: A magyarságnak a most felszínre törő szellemi energiái biztosítják a jövőjét


Püski István: A húszéveseket volna jó szóra bírni


Bíró Zoltán: Nincsenek ideológiák, amelyek szerint programot lehetne javasolni


Ablonczy Bálint: Jóval szerencsésebbek vagyunk 1943-as
kollégáinknál


Ács Margit: Az értelmiség feladta társadalmi reformer szerepét


Sosem volt ilyen szép értelmiségi embernek lenni, mint ma – e szavakkal fejezte be állítólag Németh László 1943 augusztusában híres szárszói beszédét hatszáz hallgatója előtt a Soli Deo Gloria Szövetségének a táborában a Püski Könyvkiadó által szervezett konferencián. Állítólag, mondják, mert az előre megírt beszéd az előtte felszólalók gondolataira adott, spontán válaszoknak megfelelően változott, csakhogy ezeket a „kitérőket” nem tudták rögzíteni a kis fizetség ellenében gyönge munkát végző gyorsírók. Mondják, hogy ezért is támadhatott annyi félreértés a szárszói konferencián elhangzottak körül. Erről is, másról is olvashatni a szárszói találkozókat rendező Püski Sándor – a Szárszó Budapesten néven meghirdetett, háromnapos konferencia nyitányára szánt – életrajzi kötetében, amely beszédes címmel (Könyves sors – magyar sors) ajánlja magát az olvasók figyelmébe.
1943-ban Németh László így folytatta beszédét: „Értelmiségi foglalkozásukat föladhatják, elmehetnek szőlőt kapálni, azt azonban ott is tudniok kell, hogy értelmiségi emberek s ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring mindaz, a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni. S benne menti magát a Jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése – egy megtisztult értelmiségi kultúrában.”
A március 16–18-ára meghirdetett tanácskozás előadói közül a Magyar Nemzet kerekasztalához, hogy e rendezvény lehetséges hatásáról, szellemi hasznáról beszélgessünk, Ács Margit írót, Hámori József akadémikust, Bíró Zoltán egyetemi tanárt, Ablonczy Bálint egyetemi hallgatót és Püski Istvánt, a konferencia rendezőjét hívtuk meg. Társalgásunk provokatív kérdéssel kezdődik:
– Könnyebb vagy nehezebb helyzetben volt a ’43-as szárszói konferencia illusztris előadói köre – mindenekelőtt Németh László –, mint a mostani felszólalók? A háború mázsás súlyával az életükön talán egyértelműbben lehetett megfogalmazni megállapításaikat, követeléseiket az ország korabeli állapotáról és jövőjéről…
– Bonyolultabb ma a környező világ, kétségekkel teli a jövő. A mostani értelmiségben nincs meg az a perspektivikus látásmód, mint az 1943-as balatonszárszói összejövetel résztvevőiben – mondja Bíró Zoltán. – Nincsenek ideológiák sem, amelyek szerint programot lehetne javasolni, a tennivalók szükségét és irányát ki lehetne jelölni.
– Mindenképpen nagy különbség, hogy 1943-ban Németh László azóta is folyton igazolódó társadalmi eszményekkel jelentkezett, és emellett olyan következtetésekre jutott, amelyeket a történések mind igazoltak – mondja Ács Margit. – Nemzeti szempontú társadalmi berendezkedést szorgalmazott a háború után kialakuló új helyzetben, amit a találkozó marxista meggyőződésű résztvevői erős ellenérzéssel fogadtak, mert úgy vélték, az ő programjuk mindenre tökéletes megoldást fog hozni. Így vagy úgy, a szárszóiaknak kidolgozott elképzelésük volt a jövőre. Ezzel szemben mára – nemcsak idehaza, hanem szerte a világban – az értelmiség feladta társadalmi reformer szerepét. Már el is szokott attól, hogy valóban számítsanak a gondolatai.
– Szárszót 1943-ban a húsz és harminc esztendő közötti fiatalok jelenléte jellemezte, a még el nem rontott, meg nem vásárolt, lendületben lévő értelmiség. Ezt a korosztályt volna jó szóra bírni ma is – vallja a rendező, Püski István.
– Nagy öröm minden részt vevő fiatalnak a szárszói konferencián részt venni. És nagy kétség is: meg tud-e felelni Szárszó szellemének – válaszol erre Ablonczy Bálint. – Jóval szerencsésebbek vagyunk 1943-as „kollégáinknál”, térségünkben nincsen háború, nem rohan a világ olyan kiszámíthatatlan katasztrófa felé, amelyet 1943-ban a Püski Sándor által szervezett balatonszárszói táborozás talán minden résztvevője sejtett. Nagy különbség azonban az akkori és a mostani – még szóra nem bírt – húsz–harminc évesek között, hogy a maiak nincsenek rászorítva, hogy a nagy nemzeti sorskérdésekről tanácskozzanak. Tizenkét év telt el a rendszerváltozás óta, és nem lehettünk tanúi azon nemzedék kiállásának, amelyiknek a kommunizmus halvány, egyre halványuló gyermekkori emlék csupán. Képzettségben, tájékozódás és állásfoglalás tekintetében igen hasonlít egymáshoz ez a két korosztály, a ’43-as szárszói társaság meg azok a mai huszonévesek, akik az alapvető kérdésekről szeretnének idősebb honfitársaikkal együtt gondolkodni, az előttük járók eszméiből építkezve s a mai körülményekhez igazodva koherens nézetrendszert kialakítani arról, hogy milyen Magyarországot szeretnének a XXI. században.
– Lehet-e nemzeti sorskérdésekről beszélni a globalizáció, a világot egyetlen nagy faluvá zsugorító információáradat korában, a határokat, régiókat tiszteletben nem tartó környezeti ártalmak idején? Bizonyos lehet a 2002-es szárszói konferencia előadója abban, hogy társadalmi méretű egyetértés születhet a tekintetben, melyek a sorskérdései e nemzetnek?
– Sajátos történelmi helyzetünkből fakadóan természetesen vannak főleg és csak bennünket érintő kérdéseink – mondja Ács Margit. – Kis nép lévén a magyarság nemzeti sorskérdése például a népszaporulat, hogy a határainkon kívül élő, többmilliós magyarságot sikerül-e megtartani magyarságában. Ugyanakkor mindnyájan érezzük, ezekkel a gondjainkkal sem vagyunk egyedül. Számos civilizációnak okoz fejfájást a népszaporulat kérdése, szinte az egész világot beterítik a különböző fokú nemzetiségi problémák. A globalizáció pedig minden nemzet számára kihívás: a nemzeti sajátosságokat megőrizve integrálódni a globális gazdasági életbe, tudományos életbe… Magyarországon azonban fokozott felelősséggel kell foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, mert hosszú ideig nem lehetett róluk szólni, s egy igen szűk értelmiségi rétegen kívül ezek a kérdések ma sem foglalkoztatják a tömegeket. Pedig most nemzeti mivoltunk megtartása a tétje annak, hogy az emberek passzív elszenvedőként, esetleg ügyes stréberként élik-e meg az ország EU-csatlakozását, vagy tartással, magyarként. Ez patetikusan hangzik, de reális érdekünk.
– Nemzeti sorskérdésnek tekintem mindenekelőtt versenyképességünket, szellemi és lelki felkészültségünket – folytatja Bíró Zoltán. – Erről beszélni az önfeladás jól látható jeleivel stigmatizált társadalom előtt, a nemzedéki szakadékok eltüntetésének szándékával: múlhatatlanul fontos kötelesség.
– Jobb eséllyel szólhatunk róla most, mint bármikor. Mint tíz esztendővel ezelőtt akár – mondja Ács Margit. – A rendszerváltozás kezdetén emberek sokasága érezte úgy, hogy elveszítette közvetlen múltját, hogy minden, amit erkölcsi tőkeként, tudásként felhalmozott, elévült. Aztán kiderült, hogy az emberek túlnyomó többsége megállta a helyét az új tudások és technológiák követelményrendszerében. Most tehát nem a reménytelenséggel kell szembenéznünk, nem a rezignált tömegekkel, építhetünk ezekre a kisebb-nagyobb személyes sikertörténetekre. Arra az önérzetre, amely magából a teljesítményből származik. Átlépni a szkepszisen, a dekonstrukción, életünk pozitív és negatív fordulatainak érzelmi és tudati feldolgozását végre elvégezni – ez vár a magyar értelmiségre, amelyik oly szerencsés, hogy ebben a sorsfordító korszakban élhet. Jó pár évbe tellett, amíg az emberek belátták, hogy igenis képesek önállóan cselekedni akár a saját érdekükben, akár az ország érdekében. Most azt kellene tudatosítani a sokadalomban, hogy a közösség, az ország érdekében tevékenykedni szinte ugyanolyan lehetőség, mint az egyéni boldogulás érdekében. A rendszerváltás hajnalán a 40–60 évesek olyan robbanásszerűen próbálták a hoszszú éveken, évtizedeken át elfojtott képességeiket kiaknázni, hogy saját magukon is túlszaladtak. Mellettük a tíz-tizenkét esztendővel ezelőtti ifjúság szinte képtelen volt hangot adni nemzedéki elképzeléseinek. Drámai generációs szakadék támadt a középkorúak, az idősebbek és az ifjúság között. Mára azonban annyi a „közös nevező” a különböző nemzedékek számára, hogy elérkezettnek látszik az idő e nemzedéki „szakadékok” eltüntetésére, a mai huszonévesek előtérbe állítására.
– Nemrégiben igen komoly és elgondolkodtató közvélemény-kutatást végzett nyolcezer fiatal körében a Nemzeti Ifjúságkutató Intézet – meséli Ablonczy Bálint. – Felmérésükből kiderült, hogy a magyar fiatalok számára a legfontosabb a család, hogy olyan munkájuk legyen, amit szeretnek, s az, hogy magyarok. Az elmúlt esztendőkben tehát a felszíni jelenségek alatt olyan jelentős, pozitív átrendeződés ment végbe az ifjúság felfogásában, amelyet legfeljebb az tud megzavarni, ha valaki a saját politikai céljainak megfelelően próbálja kihasználni a viszonylag szabad világban szocializálódó ifjú nemzedéket. Ez a korosztály ugyanis úgy keresi a dolgok értelmét, hogy mindent megkérdőjelez, a tekintélytisztelet úgyszólván teljesen kiveszett belőle, de az nyilvánvaló a számára, hogy olyan országot kell építeni, aminek nem lehet más alapja, mint lakóinak a munkája, teljesítménye.
– Magyarországnak rejtett, de egyre inkább a felszínre törő szellemi energiái biztosítják a jövőjét – mondja Hámori József akadémikus, egyetemi tanár. – Az 1930-as évektől fogva éppen a szárszói konferencia alkalmából oly sokat idézett Németh László által következetesen hangoztatott tézis, hogy csak a művelt ember képes előbbre vinni a saját sorsát és az országét, ma kiváltképpen érvényben van. Ehhez azonban kiváló iskolák szükségeltetnek. Szerencsére negyven sötét esztendő sem tudta teljesen tönkretenni a magyar oktatás ügyét. Sőt e területen sok érték maradt meg a klebelsbergi időkből, amikor általánossá vált a népoktatás, és megerősödött a középiskolai oktatás a vidékre is kiterjesztett egyetemi oktatással együtt. Sok minden elpusztult – az egyházi iskolák terén, úgy tűnik, helyrehozhatatlanok a veszteségek –, de az 1990-es rendszerváltozás után a töredezett alapokon is el lehetett kezdeni az építkezést. Sok jó tanár a partnere ebben az államnak, és még többen is lehetnének, ha egzisztenciális gondjaik miatt nem forgácsolódna szét jobb sorsra érdemes erejük és idejük. Ha valahol, hát e téren van szükség radikális változásokra. A tömegessé váló oktatás, amely a minőség elvét, Németh Lászlót idézve a „minőség forradalmát” sem feledheti, különösen sürgetővé teszi a pedagógusok életlehetőségeinek jobbítását.
– Nemrégiben Bibó István 1946-os tanulmányában olvastam, hogy a fiatal demokráciák legfontosabb gondja, hogy sikerül-e kialakítani tekintélygócokat, mert a demokrácia egyik nagy veszélye, ha minden tekintély felszámolódik – kapcsolódik e gondolatkörhöz Ács Margit. – 1990 után a közgondolkodásban indulatos, csalódott bizalmatlanság uralkodott el. A fiatalok lázongása a tekintélyek ellen természetes, múló jelenség, az általános tekintélyrombolásban azonban másféle erő jelentkezik. A bukott hatalom rosszhiszeműsége, szorongása, a hoppon maradtak sunyi irigysége például. Ráadásul a korszak divatos szellemi irányzata a dekonstrukció, amely sokszor már az újat akarás művészi dühe nélkül, csak kedvtelésből bontja le a kultúra, az erkölcs, a civilizáció alapértékeit. Holott egyre fogy a lebontható… Egyre kevesebb a bizalom, ami pedig az élet fenntartásának egyik nélkülözhetetlen feltétele. A legnélkülözhetetlenebb talán. Most az ember nem bízik a politikában, nem bízik a megszokott ételeiben, italaiban, tolvajlások, csalások, merényletek kiszemelt áldozatának tudja magát. Mindenben kételkedni, biztos pontokat sehol nem feltételezni a világban – rettenetes veszedelmekkel jár. Megsemmisül az emberi méltóság: a miénk mások szemében, a másoké a miénkben. Tekintélygócok nélkül egészségesen működő társadalom elképzelhetetlen.
– Totális dekonstrukció idején – mondja Ablonczy Bálint –, amikor devalválódott az erkölcs, a politika, az irodalom – több jel is utal erre –, talán a történelmi egyházak tekinthetők tekintélygócoknak. A szavahihető szellemi s politikai elit mellett.
– Vagy a szülői ház mellett – teszi hozzá Püski István, a 2002-es Szárszó Budapesten konferencia rendezője, aki kilencvenegy esztendős édesapjának, Püski Sándornak a könyvkiadói szolgálatát, kultúraközvetítői, -szervezői tevékenységét is olyan tekintélynek tekinti, amelyet továbbörökíteni a XXI. század számára kötelesség.
– Az önérzetre ébredt nemzet széles társadalmi összefogásának szükségességéről, a XXI. századot a maga képére és hasonlatosságára formáló ígéretes ifjúságról beszélgetünk, miközben mások attól az újabb kudarctól féltik a nemzetet, amelyet az Európai Unióhoz való csatlakozás hozhat a másodosztályú tagok sorába kerülő Magyarországra. Hallani drámai megosztottságról szóló statisztikákról, melyekből az derül ki, hogy a félanalfabéta, elemi iskoláit is éppen hogy csak befejező fiúk, lányok és a magasan képzett ifjú „világpogárok” között előbb-utóbb még a kommunikáció is lehetetlenné válik.
– A csalódásoktól – mondja Bíró Zoltán –, amelyek az Európai Unióba való bejutás után érhetik a társadalmat, azáltal lehet megvédeni az embereket, ha tisztességesen felkészítjük őket, nemcsak mi, magyarok, de minden kis ország „másodosztályú” tagnak számít e közösségben, mint minden közösségben. A hozzánk mérhető országok körében viszont bizonyosan nem érvényesül ez a „másodosztályúság”.
– A felnőttek nemzedékeire, a negyven–ötven évesekre is érvényesnek érezheti olykor az ember azt a drámai kettőséget – veszi át a szót Ács Margit, hogy a kérdés második részére válaszoljon –, amelyet az idézett szociográfiák a fiatalok köreiben mutattak ki. Bizony nem Európa jut az eszébe az embernek, ha az országot járva azt a sok alkoholtól kába, negyven–ötven éves férfit és nőt látja… A mi munkánk, a Szárszó Budapesten konferencia feladata azonban az, hogy azok számára nyújtson gondolatokat, alternatívákat, akik várják.
– Nem új jelenség az egyes korcsoportokban, az ifjúság bizonyos rétegein belül is meglévő távolság – mondja Ablonczy Bálint. – A kérdés az, hogy mekkora az az értelmiségi réteg – és hogyan lehet tovább szélesíteni –, amelyik érzékenységet tanúsít a számban egyre gyarapodó leszakadók i

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.