Spórolós légiós

Egy másodpercet sem késik a megbeszélt találkozóról. Arca napbarnított, inge ráfeszül testére, izmosabb, mint egy évvel ezelőtt, amikor utoljára láttam. Akkor az volt a terve, hogy a századával elhagyja Franciaországot, mert az idegenlégióban több zsoldot kapnak, ha Európán kívül szolgálnak. Vágya teljesült, egységével négy hónapot húzott le Nyugat-Afrikában. Nem árulja el a kiküldetés helyét, mert olyan stratégiai pontot őriztek, melynek felfedéséért hadbíróság jár. Afrikai bevetésének kezdete egybeesett a New York-i felhőkarcolók elleni támadással. Az idegenlégió szellemétől fanatizált, kemény fickó arcán a vonások megenyhülnek, amikor afrikai élményeiről beszél. Az okot is hamar megértem.
– Kicsit megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy nem Afganisztánba, hanem Nyugat-Afrikába kell menni, mert szó volt arról, hogy az amerikai hadsereg mellett néhány század légióst is bevetnek segéderőként. Úgy tudom, ebből a tervből aztán nem lett semmi. Afrikában kiképeztek bennünket arra, hogyan mentsük ki gyorsan egy-egy veszélyes körzetből a lakosságot. Nem volt rossz dolgunk, egy átlagos színvonalú katonai laktanyában szállásoltak el bennünket, elfogadható ételeket fogyasztottunk, de vizet csak palackból ihattunk. A gyakorlatok azonban nehezek voltak. Annak ellenére majd belepusztultunk, hogy már edzett katonáknak számítunk.
Olyan hévvel és érzékletességgel meséli élményeit, hogy képzeletemben megelevenednek a különleges tábori élet képei.
Katonai titkokról nem beszél, nem szeretné, ha fogdába kerülne egy újságcikk miatt. Így nevét elfedve mondja el, amire a nyilvánosság kíváncsi lehet.
– Az afrikai menetelésért havi hatszázhúszezer forintnak megfelelő zsoldot kaptam, természetesen euróban. Így a négy hónap alatt több mint kétmillió forintot tudtam megspórolni. Csak a pénzre gondoltam, amikor a forró napon majd összeestem a sivatagban. No meg arra, hogy nekem kell eltartani Magyarországon élő rokkant szüleimet. Ezenkívül Pesten szeretnék venni egy lakást, és addig szolgálok a légióban, amíg össze nem jön a pénz.
– Most mennyibe kerülne a kiszemelt lakás?
– Tízmillió forintba, ezt öt év alatt a légióban meg tudom keresni.
Beszélgetőtársam, miután a magyar honvédségtől leszerelt, kalandvágyból indult világot látni. Végigcsavarogta Európát, majd a Marseille-től húsz kilométerre lévő Aubagne-ba utazott, a híres toborzóhelyre. A felvételi vizsga hatvan fekvőtámasszal kezdődött, majd megcsinálta az állóképességet mérő Cooper-tesztet. Aztán egy őrmester magyarul kikérdezte, mert akkor még egy szót sem értett franciául. Főleg arról faggatta, hogy milyen kiképzést kapott a magyar hadseregben, és ott milyen rangig vitte. Honfitársam később jött rá, hogy a tesztkérdések arra irányultak, milyen a pszichikai teherbírása. Erről azonban csak akkor bizonyosodott meg, amikor három napon keresztül esőben, hóban, fagyban megállás nélkül gyakorlatoztak a Pireneusok kétezer méter magasban lévő fennsíkjain. Ez volt az első komoly szűrő, aki kibukott, elküldték. A magyar fiú sikeresen vette az első komoly akadályt, de a folytatás sem volt sokkal pihentetőbb. Erről elfogódottság nélkül így beszél:
– A francia idegenlégióban nyolcezer katona szolgál, közülük csaknem négyszáz magyar fiatalember. Szerencsémre a századomra is jut néhány honfitárs, s kezdetben ez könnyebbséget jelentett. Egyébként a légió hetven százaléka nem francia állampolgár, innen ered az elnevezése is. A többség ma már kelet-európai, de japán is van közöttünk. Csak amerikaival nem találkoztam. A zsold havonta kétszáznegyvenkétezer forintnak megfelelő euró, ha Franciaországban vagyunk. Természetesen nettóban értendő az összeg, ami ott nem nagy pénz. Épp ezért valamennyi katona örül annak, ha el kell hagynia az öreg kontinenst, mert akkor sokkal nagyobb a fizetség – mondja egykedvűen, miközben nagyokat kortyol a fenséges kávéból, amihez ritkán jutott Afrikában. Annál többször látta a mocsarat, ahol kommandóskiképzésben részesült. A mocsárban is kialakítottak egy akadálypályát.
– Sokfelé jártam a világban, de olyan félelmetes mocsarat sehol sem láttam, mint Afrikában. Pillanatok alatt elnyeli az embert. Sajnos egy francia bajtársam gyakorlatozás közben bele is fulladt. A mocsáron való átkelést heteken keresztül ismételtük, nekem az volt a legpokolibb. Ezután következett a homokos terepen való futás. Egy nyolc kilométeres szakaszt sisakban, fegyverrel, tizenöt kilogramm súlyú zsákkal ötven perc alatt, harminc kilométert pedig fegyverrel és öt kilogrammos csomaggal 1 óra 25 perc alatt kellett végigfutni, miközben a forró nap perzselte a ruhánkat.
– Mindenki kibírta?
– Nem. Aki összeesett, visszaküldték a franciaországi támaszpontra. Kontinentális éghajlati viszonyok között ezt a próbát egy rutinos légiós kibírja. De a negyven-ötven fokos melegben könnyen légszomja támad az embernek. Egyik bajtársam annyira kibukott, hogy repülővel kellett francia kórházba vinni. De ez semmi ahhoz, ami Dzsibutiban vár a légiósra.
– Miért, ott mi történik?
– Árnyékban a hőmérséklet ötven-hatvan Celsius-fok. Ott déltől délután három óráig még a légiósokat is pihentetik. Ám aki vállalja, hogy két évet lehúz Dzsibutiban, nettó nyolcszázezer forint értékű havi zsoldot kap. Mégsem tolonganak. Oda azokat a fickókat küldik, akik szuperegészségesek, legalább annyira, mint a berepülőpilóták.
Normál körülmények között, ami európai szolgálatot jelent, közel sem ennyire viszontagságos a légiós élete. Reggel fél hétkor ébresztő, majd nyolc-tizenöt kilométeres futás következik. Délelőtt elméleti tréningben részesülnek, a külföldiek pedig a francia nyelvet gyakorolják. Magyar barátomnak elegendő volt egy esztendő, hogy megértse a francia nyelvet. Egy kiadós ebéd után újból tanulnak, edzenek. Délután hat órától szabadok, eltávozást kapnak a laktanyából. Sokan a körletben maradnak, mert takarékoskodnak.
Ezt teszi riportalanyom is, akik inkább videózik, tévézik, játszik az automatákkal. A légióskörlet olyan, mint bármelyik más seregben. A hatágyas szobák egyszerűek, de minden szempontból összkomfortosak. Ismerősömet a kemény kiképzés rendkívül megedzette, mióta katona, a betegség elkerülte. Bizonygatja, hogy a terhelés jót tesz az emberi szervezetnek.
– Olyan bajtárs is szolgál velem, aki ötvenesztendős, és lehúzott már harminc évet a légióban. Tiszti beosztásban neki már nem kell végigcsinálnia a nehéz gyakorlatokat, de mégis beszáll közénk, hogy edzett maradjon. Az idegenlégióban jöttem rá, milyen sokat kibír az ember. No persze fokozatosan szoktattak hozzá a terheléshez. A megpróbáltatás összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint idehaza. Ezzel a kijelentéssel nem akarom lebecsülni az otthoni követelményeket, hiszen azokat az átlagos fizikumú fiatalok teljesítményéhez szabták.
Ennyi tudnivaló után még magyarázatképp hozzáteszi, hogy a légió kihívásait csak az tudja elviselni, aki kibírta a négy hónapos alapkiképzést. Az a választóvíz. Aki túljut rajta, képes megszokni a vasfegyelmet. Csak a négy hónapos próba után kell döntenie a katonának, hogy megy vagy marad. Sokan még az ötéves szerződés aláírása után is megszöknek. Ezért is kérdezem, meddig szeretne hivatásos katonaként dolgozni?
– Most, hogy túl vagyok a nehezén, úgy érzem, amit vállaltam, végigcsinálom. Hamarosan Koszovóba vezényelnek, ahol csaknem fél évig teljesítünk szolgálatot. Természetesen ott is extragázsit kapunk. Otthonról a családomtól olyan értesítést kaptam, hogy még mindig nem veszélytelen hely Koszovó. Beszéltem erről a bajtársaknak, de ők csak mosolyogtak. Senki nem érez már félelmet. Különben is bárhova vezényelnek, elkülönülünk a lakosságtól. Ez történt Afrikában is. Körletünk közelébe csak a gyerekeket engedtük, akik ajándékot kunyeráltak. Ha túl leszek Koszovón, akkor döntök arról, hogy az öt évre ráhúzok-e még egy esztendőt.