Szatmárnémeti neve a Szamos két partjára települt Szatmárból és Németiből származik. 1006 körül Gizella királyné parancsára érkeztek a Szamos mellé az első német telepesek. A Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békekötést követően pedig Károlyi Sándor szervezőmunkájának köszönhetően 1712-ben megérkeztek az újabb német telepesek Baden-Württemberg vidékéről, s magukkal hozták a kézművesmesterségeket. Szatmáron és környékén a csizmadiák, gubások, a szabók, a takácsok, a tímárok, a szíjgyártók mellett céhet alapítottak a bőrdíszművesek, a kovácsok, a fegyverkovácsok, a lakatosok, az arany- és ezüstművesek is. Az akkor öt-hatezer lakosú városkában több mint ezer mesterember dolgozott.
Szatmár többször beírta nevét a magyar történelembe. Rákóczi elcsüggedt kurucai a nagymajtényi síkon tették le a fegyvert, majd gróf Károlyi Sándor itt írta alá 1711-ben a szatmári békét. A Szamos két ága közé épített várat korábban Rákóczi romboltatta le, s hordatta szét jobbágyaival, nehogy osztrák erősséggé váljon.
Kölcsey itt dolgozott megyei jegyzőként. Petőfi Koltóra menet sokszor megszállt Szatmáron.
Trianon után Szatmár is elszakadt az anyaországtól, és – az észak-erdélyi bevonulást követő időt leszámítva – nyolc évtizede Románia része. Legújabb kori történetének leggyászosabb napjai a zsidótörvényeket követő embertelenségről íródtak. A második világháború idején tizenkilencezer zsidót – a város gazdasági és értelmiségi elitjét: orvosokat, ügyvédeket, kereskedőket, pedagógusokat – deportáltak.
Nem járt sokkal jobban az az ötezer szatmári sváb sem, akit a bevonuló Vörös Hadsereg hurcolt el málenkij robotra.
A romániai németekért fejkvótát fizetett az NSZK Ceausescunak, de földcsuszamlásszerű elvándorlásuk 1990–92 között zajlott le: kilencszázezerből maradtak Romániában nyolcvanezren, Szatmár megyében tíz-tizenötezren. Legerőteljesebb központjuk a megyeszékhelytől félórányira lévő Nagykároly. Szatmáron háromezren élnek. A szatmári svábok arányánál azonban mindig nagyobb volt jelenlétük súlya. Példamutató szorgalmuk, következetességük jótékonyan hatott környezetükre, újabban pedig a német tőke odacsalogatásában játszanak fontos szerepet. Mondhatni: bizalmi tényezők. Jórészt a romániai sváboknak köszönhető a németországi vízumkényszer eltörlése. A román állampolgárok 2002. január 1-jétől szabadon utazhatnak Németországba.
Szatmárnémeti nyolc évtizede határszéli város, megszokta az átutazókat. Pedig szíves szóval marasztalja vendégeit Grigoriu Laura, a város jelképévé magasztosult egykori Pannónia, ma Dacia nevű szálloda csinos igazgatónője. Az éppen százéves épület az erdélyi magyaros szecesszió kiemelkedő szépségű példája. A tavasztól őszig zöldben pompázó főtéren e helyütt állt a régi városháza, ahol Kölcsey Ferenc Szatmár vármegye jegyzőjeként dolgozott. A Dacia szálló szobáit az utóbbi években európai igénnyel újíttatta föl az igazgatónő, akinek tapasztalata és optimizmusa arra vall, hogy a turizmus a leggyorsabban megtérülő befektetés Romániában, még a határszélen is.
Riedl Rudolf, Szatmár megye alprefektusa a határnyitásban, Románia európai uniós közeledésében látja a környék fellendülésének zálogát.
– Szatmár gazdasági fejlődése korántsem olyan látványos, mint Aradé vagy Temesváré, de a prognózisunk jó. Aminek le kellett épülnie, az leépült, a zuhanásszerű ellehetetlenülés megállt. Ha Románia gazdasága két százalékkal nő, akkor Szatmáré nyolccal, ennyivel jobbak az adottságaink. Ami most hátrányunk – a fővárostól, Bukaresttől való távolság –, előnyünkké válik már a román–magyar áruforgalom megélénkülésekor is.
A megyeszékhely olyan polgárváros, amely jól megőrizte egyéni karakterét. A több nyelvet beszélő, művelt polgárság, az új, fejlettebb technológia alkalmazását könnyen elsajátító, képzett munkásság csábítja a komoly befektetői szándékkal érkező nagyvállalatokat. Még egy el nem hanyagolható tényezőt említ az alprefektus: a nyitottságot és az európai kitekintés vágyát. Nyitott szemmel járnak Szatmárnémeti polgárai a testvérvárosokban. A Nyíregyházával ápolt, hagyományosan jó szomszédi viszonyra sohasem vet árnyékot a nagypolitika, a németországi Wolfenbüttel és a holland Zutphen szívesen fogadja a szatmári művészeket, és segít, ahol tud. A holland testvérváros kórházi felszerelésekkel, az iskoláknak számítógépekkel, az árvaháznak tanszerekkel segített. A Szatmári Filharmónia zenekara nagy izgalommal készül közelgő hollandiai fellépéseire. Nyílt titok, hogy az elismerés nem marad el; példa rá egy többmilliós értéket képviselő Yamaha koncertzongora.
A művelt polgárság, a város multikulturális jellege, a nemzetiségek aránya valószínűleg együttesen magyarázza Szatmárnémeti és Szatmár megye nyugalmát, békéjét és vonzerejét. A közel négyszázezres megye lakóinak ötvenöt százaléka román, negyvenegy százaléka magyar, három százaléka német, legalábbis a legutolsó, 1992-es népszámlálás adatai szerint. A következő éppen az idén esedékes. Az arányok – ha változnak is valamelyest – nem borítják a korábbi statisztikát, s nem változtatnak az alapvető benyomáson: Szatmár olyan békés hely, ahol legfeljebb választások előtt hangsúlyosabb a nemzeti identitás.
Az Electrolux Zanussi már évekkel ezelőtt megtelepedett Szatmárnémetiben, amikor megvásárolta Románia legnagyobb tűzhelygyárát. A város legnagyobb munkáltatója, a bajorországi székhelyű Dräxlmaier pedig 1999-ben nyitotta meg zöldmezős beruházásban épült üzemét.
Szatmárnémetiben a bajorok jóval nagyobb nyíltsággal és kevesebb korrupciós szándékkal találkoztak, mint másutt. A több mint két és fél ezer dolgozót foglalkoztató, három műszakban termelő Dräxlmaier a legkomolyabb európai autóipari beszállítók egyike. Mindezt Stefan Lermtől, a Dräxlmaier minőségi osztályának vezetőjétől tudom, aki egy személyben a Romániai Német Fórum szatmári elnöke is.
– Szatmárnémetiben már 1990-ben megalakítottuk a Német Fórum itteni szervezetét. Nálunk a belépés és a nyilvántartás végtelenül egyszerű: befizeti valaki az éves tagdíjat és kész. Kezdetben sok félreértést kellett eloszlatnunk, hiszen korábban az NSZK Ceausescunak fizetett fejkvótával segítette a szászok, a svábok kivándorlását. Nem kevesen hitték azt 1990 után, hogy az itt maradóknak is jár valamifajta támogatás nemzeti hovatartozásuk alapján. Kénytelenek voltunk gyorsan lehűteni a kedélyeket: a Német Fórum szerepe egészen más. Igaz, kezdetben nem kevés anyagi támogatásban részesített bennünket a német állam. Az adományokat a leginkább rászorultak kapták. Legfőbb feladatunk részben már feledésbe merült hagyományaink újraélesztése. Kiváló az együttműködésünk Nyíregyháza német kisebbségi önkormányzatával, aztán a Szatmárról kivándorolt svábok ravensburgi szervezetével. A német belügyminisztériumtól továbbra is kapunk segítséget; segélycsomagokat és pénzadományt, amit iskoláztatási programjainkra és kulturális tevékenységre fordítunk.
Szatmár hagyományosan iskolaváros. A második világháború utáni években – amikor a magyarság aránya a városban hetvenöt-nyolcvan százalékot tett ki – hat magyar középiskola működött. Ma három. A változás oka a természetes fogyás, az elvándorlás és az irányított betelepítés. A Szamos túlpartjának betonházas lakótelepei a szocializmus szülöttei.
A szűnni nem akaró elvándorlásban látja Bura László, a szatmári tanítóképző főiskola angol szakának tanulmányi aligazgatója a legfőbb veszélyt.
– Kiharcoltuk iskoláinkat, kérdés, kikkel fogjuk azokat néhány év múlva megtölteni. A fő-tanfelügyelőség felmérést készített a jelenlegi és a várható tanulólétszámról. Két éve Szatmár megyében közel hétezer tanuló kezdte meg az általános iskola első osztályát, s született ugyanabban az évben a megyében ezerhatszáz gyermek, közülük négyszázötven a magyar és a cigány. Az elvándorlás a románokra ugyanúgy jellemző, mint a magyarokra. Nem egy, nem két román családot ismerek, amelyek Magyarországon taníttatják gyerekeiket. Fehérgyarmattól Sopronig szinte mindenütt tanulnak szatmárnémeti diákok. Akad olyan édesapa, aki 1920-ban románosította vezetéknevét, most meg, a státustörvény hatására, visszamagyarosíttatta. Abban bizonyos vagyok ugyanakkor, hogy a határok átjárhatósága nemcsak együvé tartozásunkat, hanem megmaradásunkat is segíti. Ha valaki képezheti magát, munkát talál a jobb megélhetéshez a határ bármely oldalán, akkor önmagával is könnyebben azonosul.
Kereskényi Gábor, a debreceni egyetem negyedéves joghallgatója egészen biztosan szülővárosában marad. A Magyar Ifjúsági Kezdeményezés – a Szatmár megyei RMDSZ ifjúsági szervezete – megyei ügyvezetője otthonról kapta közéleti vénáját: édesapja, Kereskényi Sándor, az ismert újságíró ebben a ciklusban lett az RMDSZ szenátora a bukaresti parlamentben.
– Dehogy vagyunk mi irredenták, nem akarunk senkit sem fellázítani – mondja. – Demokratikus keretek között politizálunk, segítjük a megyében az RMDSZ-t. Nyelvkurzusokat hirdetünk, bulikat, kirándulásokat, politikai és kulturális előadásokat szervezünk. Április 11-én, a költészet napján kiadjuk az Ifjú szatmári költők antológiáját. Értelmes feladatunk akad bőven. Soha nem gondoltam arra, hogy elköltözzek innen.
Hajszálon múlott, hogy 1990. március 15-én – a marosvásárhelyi véres eseményeket megelőzően – Szatmárnémetiben nem következett be a jóvátehetetlen. Csirák Csaba gyógyszerész, a Szent-Györgyi Albert Társaság társelnöke ma sem képes izgalom nélkül visszaemlékezni:
– Euforikus hangulatban köszöntöttük 1990 tavaszát. A fiam március elejének egyik estéjén piros-sárga-kék (a román trikolór színei) és piros-fehér-zöld kokárdával tért haza. Kell-e ennél nagyszerűbb, egyértelműbb jelkép együttélésünkre? Egyenrangú polgárként, közös jövőnk alakítójaként éreztem magam itthon városomban. A március 15-i ünnepség megszervezését Kovács Ádám, a szatmárnémeti Északi Színház rendezője vállalta. Tervünk úgy szólt, hogy megkoszorúzzuk Nicolae Balcescu szobrát, rövid beszédben méltatjuk március 15-e jelentőségét, majd kulturális műsor következik. Minden eshetőségre készen tartottunk a tarsolyunkban egy második változatot is; a római katolikus székesegyház mögötti Krisztus-szobor megkoszorúzását.
– Március 13-án bontott zászlót a Vatra Romaneasca megyei szervezete Szatmáron. Hatalmas tömeg gyűlt össze a város közigazgatási palotájának is helyt adó, betonkolosszusokkal övezett, az 1970-es években épült új főterén. A Vatra megyei vezetői a megjelent ortodox papokkal versengve félelmetes hangulatban uszítottak a magyarok ellen. Hazatántorogtam.
– A következő napokban más megyék rendszámát viselő teherautók, autóbuszok jelentek meg Szatmáron. Rövidesen megérkezett a hír: a vatrások lepellel borították le Balcescu szobrát, és sorfallal védik a magyarok koszorúitól. Gyorsan döntöttünk, forródróton értesítettük egymást: március 15-e a Krisztus-szobornál. A szobor a – régi – főtér keleti oldalán magasodó római katolikus székesegyház kertjében található. A főtér és a térre vezető utcák tele emberrel. Akkora tömeget Szatmár nem látott még a Ceausescu-éra hivatalos ünnepségein sem. Nem hátrálhattunk meg, a koszorúk már a kezünkben voltak. A Krisztus-szobornál egy ima hangzott el, majd elhelyeztük koszorúinkat. Közben a tömeg szitkokat szórt ránk, az emberek az öklüket rázták, románul kiabálták: Üssétek őket! Meg fogtok halni! Hogy miért nem támadtak ránk, annak egyszerű a magyarázata: a székesegyház kertjét egyméteres vaskerítés veszi körül. Szerintem babonából nem mertek a kerítésen belülre lépni. Az igaz, hogy a tömegben – ahol magyarok álltak – itt is, ott is kitört a verekedés, amelynek elszenvedői később hosszú kórházi ápolásra szorultak. A rendőrök mosolyogva tűrték, hogy többeket véresre vertek. Minket is megérintett a halálos félelem. Javaslatomra összekapkodtuk a koszorúkat, nehogy gyalázat érje őket, és bemenekültünk a templomba. Mások már ott sírtak, imádkoztak.
– Másnap az ünnepség szervezőit, az RMDSZ megyei elnökét, Formanek Ferencet és alelnökét, Pécsi Ferencet behívatták a közigazgatási palota gyűléstermébe. Volt, akit éjfélig ott tartottak. Igaztalan vádak hangzottak el. Hogy magyar jelszavakat kiabáltunk, a székesegyházra magyar zászlót tűztünk. Akkor szembesültem újra a romániai magyar valósággal. Lakásainkat figyelni kezdték, a városban még napokig rengeteg csellengő idegent láttam. Autóbuszaik, teherautóik ott parkoltak a köztereken. Ebből gondolom, hogy megszervezett dolog volt, nem spontán esemény. Borzongva gondolok vissza a következő találkozónkra, amelyet a temetőben tartottunk meg titokban, éjszaka. Egyikünk lakására sem mertünk felmenni, féltettük családunkat.
Csirák Csaba – gyógyszerészi foglalkozásával felhagyva – néhány hete a státustörvény végrehajtását, a magyarigazolványok kiadását intéző információs iroda munkatársa. Tartozik még egy vallomással:
– A huszonnegyedik órában jött a státustörvény. A haldoklót talán még felélesztheti. Azért tartom nagyon fontosnak, mert az utóbbi időben mérhetetlen csüggedtséget, közönyt tapasztaltam, nemcsak a magyarság körében, egész társadalmunkban. A státustörvény végrehajtásában az a legnagyobb pillanat, amikor a velem szemben ülő magyar ember – a magyarigazolvány kérvényezője – tollat ragad, hogy írásban kinyilatkoztassa: magyar nemzetiségű vagyok. Hihetetlen lelki folyamatokat indít el ez a mondat, ezt látom az arcokon. Életében először írja alá egy hivatalos iraton, hogy ő magyar. Ez több a nemzeti zászlónál, több a magyar címernél, még a Himnusznál is több. Magyar vagyok, így, jelző nélkül, nem „csak” romániai magyar! Román állampolgár ilyet még életében alá nem írhatott. Ettől a döbbenet az arcokon.
Európai Bizottság
Az Európai Bizottság 2019-ben titkos gyakorlatot tartott egy járványhelyzet szimulálására
