Újabban keveset járok jó Szódás Sándor szikvízkészítő barátomhoz. Minek is járnék, amikor a vidék (Mátyásföld, Petőfi-kert) úgyis velünk van, együtt száguld, vív, ujjong a lelkünk – töltse ő továbbra is lelkesen a szódásballonokat, literes üvegeket. Meg a bizonytalan embereket igazítsa jó irányba.
Dolog persze van még, rengeteg. Messze ne menjek, a múltkor egy egész Ságvári-brigádot kellett áthoznunk ideológiailag a Zöld Tetős Bisztróból (az is errefele van) a nemzeti oldalra. Nem volt könnyű, a Kerékbár Kiskocsma azonnal a segítségemre sietett, de ezt nem úgy kell érteni, hogy székdobálás történt, szülők emlegetése, Trianonozás, vagy bármi hasonló.
Az egybegyűlt haverok mindössze matematikailag kóstolgatták egymást, ki hány kerékbáros, székdobálós, szódássanyis embert mondhat maga mögött.
Míg számolgattam a beérkezett adatokat, mobilhívást kaptam, ebben viszont csak annyi volt (az asszony küldte), hogy menjek már haza, frakciót ne szervezzek a Ságvári-brigád ellen, viszont szégyelljem magam, amiért nem mosogattam el, meg a házőrző kutyának (Betyárnak hívják) sem adtam enni a megelőző étkezési dekádban.
Úgy este hét óra tájban ért utol a lelkiismeret (nem volt nehéz dolga), szabad-e ilyen nehéz időkben, amikor Baja Ferencek meg Magyar Bálintok lepik el a médiát, a mi Szódás Sanyink földhözragadt adataival foglalkozni, miközben forog a glóbusz meg Thürmer Gyula kacsingat balra.
De aztán jöttek a megelőzően egybegyűlt haverok, ki-ki mondta a magáét (én már nem mertem az enyémet), mire az lett a végkicsengés, hogy maradjunk már csendben ezzel a mocskos politizálással, pofa be!
(Folyt. köv.)
Svájc
Csodavasutak másszák meg a svájci hegyeket
