Március 27-én történt, délelőtt, 1947-ben. A környék utcáiból mindenki az Egyetemi templom felé sietett. Közülük néhányan úgy, mint akik csodára várnak. Vagy valami jelre, amely bizonyítja majd, hogy Prohászka Ottokár az új kor apostola volt. De az is lehet, hogy szent. Sokan emlékeztek arra, amikor a püspököt prédikáció közben, a szószéken érte a halál. Éppen húsz éve történt, és épp ebben a templomban. Holttestét különvonat vitte Székesfehérvárra.
Lesz vajon jel? S ha igen, láthatja mindenki?
Hirtelen sikoly hangzott a Károlyi-kert felől. Aztán zaj és kiabálás. Sokan megfordultak, és futni kezdtek a hang irányába. A látványtól, amely fogadta őket, megdermedtek. Előttük a sárban a püspök szobra feküdt. Éjszaka dönthették le, azt akarták, hogy a misére induló hívek lássák.
Felbolydult a város.
Megérkezett a rendőrség államvédelmi osztálya, ott voltak a fényképészek, a riporterek. „A hívek a szobor fejét a talapzatra helyezték, és virágokkal vették körül” – közölte kopogós tárgyszerűséggel a Kis Újság. Többet később se tudott közölni. Az ÁVO sosem hozta nyilvánosságra, kik tették és miért.
Negyvenöt évnek kellett eltelnie, hogy megszólaljon valaki: Faludy György, a költő. A szobordöntés idején épp trockista nézeteket vallott, és kommunistaként iratkozott be a Szociáldemokrata Pártba. Bánta már, amit tett, mentsége csak annyi, hogy Károlyi Mihály kérte rá.
A gróf akkor tért haza az emigrációból, és nehezen viselte, hogy palotája ablakából épp Prohászkára lát. Arra az emberre, akit egész életében gyűlölt. Kérvényezte, hogy vigyék el onnan, de a városházáról nem érkezett válasz. Ezután szólt Faludynak, hívjon néhány embert, de óvatosan csinálják. Nem szabad kárt tenni a szoborban.
Ó, a széplelkek, de jól kitalálták! A történet kerek, logikus, csak épp az hiányzik belőle, ami a lényege: az időzítés. Miért épp aznap éjjel?
Íme a párt, amely negyvenöt év múlva is félelemben tartja egykori híveit. Mert nyilvánvaló, hogy a költő az igazsággal adósunk maradt.
Prohászkát emlegettük egy héttel ezelőtt is, de csak annyit mondtunk róla, hogy ő alapította a Regnum Marianumot. Gazdátlan, csellengő fiúk menedéke lett az a ház, akikből az atyák tisztességes, hívő fiatalembereket neveltek a jövő Magyarországának. Ennyi is elég volna, hogy Prohászka neve fennmaradjon, de ennél több volt. Gárdonyi „napba öltözött ember”-nek mondta, Sík Sándor pedig úgy beszélt róla egyetemi előadásain, hogy ő és Ady voltak a huszadik század magyar lángelméi.
Miként lehet, hogy e lángelméről oly keveset tudunk?
Egyszerű az ok: negyvenöt után eltakarták előlünk. Eltakarták, hallgattak róla, indexre tették, emellett annyi sarat szórtak rá, amennyit fel tudtak markolni. Végül ledöntötték a szobrát.
De hát miért félnek egy embertől több évtizeddel a halála után? Miért emleget egy egészen friss könyv még mindig „Prohászka-problémát”? Nyilván azért, mert a reformer püspök holtában is sugárzó egyéniség. Az árnyékban ólálkodók, akik colstokkal méregetik, úgy hiszik, lélek nélkül is közel juthatnak hozzá.
Soha.
De nem csak félelemről van szó, és nem csak szobordöntésről. Megpróbálják elorozni, ami egyértelműen az övé.
A Regnum-közösség lapja a Zászlónk volt. Mindvégig írt bele Prohászka, püspök korában éppúgy, mint amikor felsőházi tag lett, és azután is, hogy rendes taggá választották az Akadémián. Az első lapszámok egyikében szólt a „Damjanich utcai akácfáról, mely beleereszti gyökereit a városligeti homokba, s kiterjeszti az ágait nemcsak a fővárosvégre, hanem sok-sok utcájára, s valahogyan egész Magyarországra”. Azzal zárja az írást, hogy az akácfának méze is van, „mely elsősorban Istennek van szánva, de élvezi azt szülő, otthon és iskola, végelemzésben az egyház és az egész haza”.
Ezt az akácfát, a Regnum-közösség jelképét egy olyan párt próbálta kisajátítani a mostani választás előtt, amelynek jogelődje elvette mások tulajdonát. Az iskolát, a rendházat, a földet, a lovat, a műhelyt, az üzletet és mindent, ami érték, ami mozdítható. És most ez a párt újra vinne valamit. Újra az egyháztól és újra a hívektől.
Tudniuk kellett, honnan veszik. Hogy mégis megtették? Nyilván azért, mert úgy gondolják, sikerült bennünket teljesen összezavarni. Annyiszor elorozták tőlünk, ami kedves, ami érték, ami fontos, hogy okkal hiszik, arra sem emlékszünk, ami végképp a miénk: a hitünk és annak jelképei.
Nem felejtettük el őket, kedveseim.
De hagyjuk az akácfát.
Menjünk a templomhoz. 1950 júniusában vagyunk, a Regnum még áll.
A hívek eljárnak misére, keresztelőre, esküsznek, litániáznak, énekelnek, s bár tudják, hogy Mindszenty börtönben van, úgy hiszik, ennyivel beérik a kommunisták. Nem érték be. Rákosi már berendelte Grőszt és Czapikot, a két érseket, hogy tárgyalás címén porig alázza őket. Meg kell tudniuk, hogy „hoszszú távon nálunk sem lehet más az egyházak fejlődése, mint a Szovjetunióban”. Hogy ennek nyomatékot adjanak, pár héttel korábban az országhatár mellett élő szerzeteseket és apácákat teherautóra lökdösték, a rendházaikat szétdúlták, az értékeket magukkal vitték. Minden a terv szerint zajlott, elvtársak? Nem volt ellenállás? Rendben. Kezdődhetnek a tárgyalások. Foglaljanak helyet, érsek urak! Mi a kívánságuk?
Azok előveszik papírjaikat, felolvassák, sorolják. Úgy beszélnek, mintha lehetne bármi kívánságuk. Rákosi türelmetlen, néha felcsattan, de meg is indokolja, miért: „Én egy durva ember vagyok, akit a sok fogház elrontott.”
Durvaság, hazudozás, agresszív hangnem az asztal egyik oldalán, félelem és naiv bizakodás a másikon. Mivel Rákosi külföldre utazott, a tárgyalásokat Kádár János fejezte be. Amikor aláírás került a kormány és a püspöki kar „megállapodására”, a komédia véget ért. Grősz érsekre többé nem volt szükség. Hamarosan letartóztatták, és életfogytiglanira ítélték.
A kommunisták számára ez jelentette az egyházpolitikát.
A Regnum Marianum okán muszáj felidéznünk még valamit a tárgyalásokról. Július 5-én Rákosi hirtelen kifakad. Horthy alatt háromszorosára nőtt a szerzetesrendek száma, veti oda nyersen Czapiknak, majd nyomatékkal hozzáteszi: „és Budapesten 32 templomot építettek 1944-ig.” Az érsek nyilván érzi, hogy ez mit jelent, hiszen Rákosi már korábban jelezte: le kell vonni a tanulságot, és meg kell szüntetni a kialakult állapotot.
Ezt azért fontos elmondani, mert számos tegnapi és mai könyv szerzője állítja: a Regnum Marianum-templomot azért robbantották fel, hogy széles teret nyerjenek az Aréna úton a katonai díszszemlékhez, felvonulásokhoz. Ez régi keletű, megkövesedett tévedés. Azért táplálták bele a köztudatba, hogy eltereljék a figyelmet a valódi okról. Arról, hogy a Regnum Marianum nem épületként volt útban, hanem mint jelkép.
Benne öltött formát a szociális érzékenységű, modern katolicizmus, amire Prohászka az életét tette fel. A Regnum Marianum olyan volt, mint egy nyitott ablak, amelyen át beárad a friss levegő. Hogy közben lefúj az asztalról néhány megsárgult papírlapot? Istenem. Senki nem emlékszik már, mi volt rájuk írva.
Ötvenegy nyarán kirándulni vitte a regnumi fiúkat a Pilisbe Tóth János, a templom plébánosa. Éjszakai kirándulás volt, amelynek izgalma vonzotta őket, ám aznap másként alakult minden. Az út felénél a plébános álljt vezényelt, tüzet rakatott, és amikor mindenki letelepedett, jól tagolva, hogy a távolabb ülők is hallják, beszélni kezdett.
Bibliai jelenet volt.
Elmondta a fiúknak, hogy a Regnumnak vége. Ez az utolsó kirándulás. Egy hét, talán kettő, és bontani kezdik a templomot. A döntés végleges, a tanácsnál közölték vele. Ott nem szoktak tréfálni.
Hang se volt, mikor befejezte. Távolból bagoly kiáltott, aztán felállt egy fiú, hogy rakjon a tűzre.
A fiú, aki akkor felállt, ma plébános Pestszenterzsébeten. Ott volt, átélte az utolsó misét. Megtelt a templom, megtelt az Aréna út, a villamosok leálltak. Furcsa közjáték előzte meg a misét. Nem találták az evangéliumos könyvet. Valaki előző nap emlékként magával vitte. Került persze másik, mégis belerendült a plébános. A kevés bizakodás, hogy hátha mégse, akkor múlt el belőle végleg. Úgy misézett a saját templomában, mintha vendégpap volna.
Másnap már pakoltak.
A padok a Szondy utcába kerültek, a gyóntatószékek az Ecseri úti Szent Kereszt-plébániára. Az oltárok szobrait, a képeket, a szenteltvíztartókat a fiúk hordták be a Damjanich utca 52.-be, ahol a kultúrterem volt. Utoljára a gipszmakettet vitték át, óvatosan leemelve az üveget. A makett adta a legtöbb biztatást a híveknek. Mutatta, milyen lesz majd egy napon a templom, ha megépül a torony is. Már nem épül meg, gondolták a fiúk, s még egyszer, utoljára visszanéztek a kapuból.
Üresen tátongott, már nem templom volt. Jöhettek a pogányok.
A bontásról mindenkinek más emléke van. Tízféle, százféle Regnum él a lelkekben, s mindenki a magáét tartja hitelesnek. Az egyik arról beszél, hogy az utolsó napon élőlánc fogta körül a templomot, a másik látta a tüzet a kupola alatt. Az államvédelem műszaki osztagai rakták, mondja. Azt remélték, hőhatásra az ívek megroppannak, és a kupola bezuhan a templomtérbe.
Nem zuhant be. Most mi legyen?
Pár héttel korábban hívatták a tervezőt, és ráparancsoltak, vezesse a bontást. De hát Kotsis Iván nem véletlenül volt az egyetemen a modern építéstechnika professzora. Ő is, temploma is ellenállt.
No, majd az oroszok.
Azok tényleg nem teketóriáztak. Aláaknázták az épületet, és 1951. szeptember 23-án felrobbantották. A Regnum Marianum a földre rogyott.
A romok egy részével az altemplomot töltötték fel, a többit a Postás sporttelepe mellé, a töltésbe hordták. A kupolát borító rézlemez a Vígszínházra került, amely akkor a hadseregé volt. Csak az épen maradt köveket hagyták a téren. Ezeken fog állni a Sztálin-szobor, mondta egy beavatott. S valóban. A Regnum Marianum köveire helyezték a tribünt, arról integetett a tömegnek Rákosi és Kádár.
Negyvenkilenc nyarán döntötte el a párt, hogy „a generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlék” készüljön. Huszonöt szobrászt köteleztek a részvételre. Egy közülük megmakacsolta magát, azt üzente, ő nem: Medgyessy Ferenc. Pátzay okosabb volt: beteget jelentett. Semmi baj, mondták a szervezők, önkéntes van bőven.
A pályázat határideje: 1950. december 5. Mikulás napján huszonöt gipsz-Sztálin sorakozott a bírálók előtt. Pongrácz Kálmán fővárosi tanácselnök szerint csapnivalóak voltak. Némelyik olyan, hogy a készítője ellen vizsgálatot kellett volna indítani. Négy szobrász jutott a következő fordulóba, s végül Mikus Sándorra esett a választás.
Nem véletlenül. Annak ellenére, hogy még folyt a verseny, Mikust titokban Moszkvába vitték, és becipelték a Tretyakov-galériába. Tanulmányoznia kellett a szovjet művészek grandiózus Sztálin-kiállítását.
Hazajött, aztán kihirdették az eredményt.
Eközben négytagú bizottság járta a várost. Nekik kellett eldönteniük, hol lehet méltó helye a népek vezérének. Révai József, Kádár János, Pongrácz Kálmán és Kovács István hetekig cipelték a döntés nehéz terhét. Kádár volt végül, aki azt mondta, kerüljön a Fasorral szemközti térre, a Városliget szélére.
Sanda döntés. A kiszemelt helytől alig száz méterre állt a Regnum Marianum-templom.
Mindez 1951 áprilisában történt, és Kádár azt hitte, elévülhetetlen érdemeket szerzett a klerikális reakció elleni harcban. Tévedett. Elvtársai nem méltányolták az érdemeket. Még abban a hónapban letartóztatták.
Ugyancsak áprilisban készült el Révai József tervezete az új egyházi perekről. Egyik fejezetének végén ez állt: „A pernek bizonyítani kell, hogy a szerzetesrendek és tagjaik erkölcsi mocsárban élnek.”
De serények a művészek is. Hincz Gyula grafikákat készít egy indulóhoz: „Sződd a selymet, elvtárs…”
Az ember csak utólag látja, mennyi energiát és micsoda munkatempót kívánt a rombolás. Mert a Sztálin-szobor is az volt. Az államosított Vignali Raffael Műércöntöde Jász utcai telepén már ott hevertek a beolvasztásra váró szobrok. Többségük ugyanúgy végezte, mint Prohászka a Károlyi-kertben. Gróf Andrássy Gyula, Görgey Artúr, Darányi Ignác, Bartha Miklós: mind megannyi áruló. De semmi baj, anyaguk hamarosan méltó formát ölt: a bölcs Sztálinét.
Ekkora bölcsességhez 208 mázsa bronz kellett.
A szobrot 1951. december 16-án avatták. Nyolcvanezer embert vezényeltek a térre. Mikus közben felvette a honoráriumot: a kért 500 helyett „csupán” 218 ezret kapott, viszont kifizették a dologi kiadásait: 180 ezer forintot. A nettó átlagbér 1951-ben 694 forint volt.
Boldizsár Iván az Irodalmi Újság első oldalán köszöntötte a történelmi eseményt: „Milyen hatalmas: ez az első gondolatunk. Aztán mindjárt: milyen jóságos…” A ragozás ilyetén formáját, a többes szám első személyt, kevesen osztották. A többség más nyelvtankönyvből tanult, és ötvenhat októberében ledöntötte a „jóságost”.
De nem maradt meg a téren Lenin sem. Mozgott a föld a Regnum helyén, lerúgta magáról a tizenkilences vöröskatonát éppúgy, mint Hofer Miklós átszabott-áttervezett Nemzeti Színházát. Mindent, ami nem oda való. Ez volt a bosszú a békét hirdetők kegyetlenségeiért.
Íme a lista, tetteik listája:
1957 szeptemberében Badalik Bertalan veszprémi püspököt Hejcére internálják.
1959 tavaszán a Központi Papnevelő Intézetből kizárnak 14 növendéket, mert „ellenségesen viselkednek a papi békemozgalommal szemben”. A többiek szolidaritást vállalnak. Az 1960–61-es tanévre az intézetnek 17 hallgatója marad.
1959 júniusában újra felállítják az Állami Egyházügyi Hivatalt.
1960 novemberében letartóztatnak nyolc fővárosi lelkipásztort „ifjúsági szervezkedés miatt”. Összesen 35 év börtönt kapnak.
1961 februárjában 40 papot és 15 világi apostolt tartóztatnak le, 12 koncepciós pert indítanak.
1961 júniusában Havass Géza szegedi püspöki számvevőt és tizenegy társát a Fővárosi Bíróság összesen 70 évre ítéli.
1964 decemberében hat jezsuita atyát és hét ifjúsági lelkipásztort tartóztatnak le „ifjúsági szervezkedés” vádjával.
1968 januárjában meghal Shvoy Lajos székesfehérvári püspök, a Regnum első plébánosa, akit élete végéig házi őrizetben tartottak.
1970 szeptemberében hat ifjúsági lelkipásztort tartóztatnak le.
1977 júniusában VI. Pál pápa közbenjárására kiszabadul az utolsó pap.
A perek nagy részéről a sajtó sosem számolt be, az elítéltek legnagyobb része regnumi atya.
Ez volt a Kádár-korszak egyházpolitikája.
És most megkérdezem: mit reklamál Horn Gyula, amikor a papokról beszél?
És azt is: kinek lehet itt reklamálnivalója?
Az epilógus biztató.
Európai Bizottság
Az Európai Bizottság 2019-ben titkos gyakorlatot tartott egy járványhelyzet szimulálására
