Tavaszi szél

Remegő orrcimpákkal szimatolok, arcomat tartom a tavaszi szélbe, földillat, fűillat, virágillat száll, elbódít, elzsongat, mámoros leszek, pedig csak a tavaszi levegőből kortyoltam nagyokat. Hétköznap van a tavaszi ünnepek sorában, csendesen dörmögök én is érthetetlen örömömben, hogy megjött, hogy újra itt van, és itt talált engem is. Hol jártál, tavaszi szél? Kifújta a rügyek szeméből az álmot, felborzolta a rigók tollát, s kipattintotta a földből a virágokat. Hérics, hunyor, iringó, tavasz vizén elringó! – mormolom, mint egy varázsigét, mert részt akarok venni a bűbájolásban, a csodában. De a tavaszi szél már továbbfutott, kanyarog a kanyargós Szépvölgyi úton, megcibálja a postás bajuszát, illatot kever a nyitott ajtajú cukrászdában, csokit vegyít hóvirággal, belecincog a macskafülbe, és híreket visz a kutyaorrnak. Vidám lélekkel figyelek és képzelgek, könnyű leszek és átjárható, része a világnak egy délelőttnyi boldog önkívületben.
Honnan jöttél, hová mész, tavaszi szél? Már repülök én is vele, át minden határon, ungon-berken a világ végéig, Szeretfalvától Gyergyóremetéig. Hozzuk-visszük a híreket, kopogjuk a faágakkal a morzejeleket, s belesóhajtjuk a levegőbe: Szeretfalva szeret-e? Világ végi magányában sóhajt Gyergyóremete. Szabadon röpül a szél, fittyet hány a vérrel-kínnal rajzolt térképeknek, gyarló akadályoknak, szögesdrótnak és aknazárnak. Felfut a Felvidékre, azután leszalad a Délvidékre, azután Burgenlandba, azután Vereckére. Folyók vizét fodrozza, hegyek sörényét borzolja. Ódon városokon suhan át, megpörgeti a tornyokon nyikorgó szélkakast, falucskák zöld legelőjén libákat röptet. Milyen nyelven beszél? Nincs nyelvi akadály, minden ember megérti, minden virág megérti, mint a természet könnyű neszezését, mint az Isten lélegzését. Ezt a nyelvet mindannyian ismerjük, csak nem mindig akarjuk megérteni. Mint ahogy a tavaszi eget is ismerjük, csak nem mindig nézünk fel rá.
A tavaszi szél felemeli a fejünket, incselkedve lekapja a gyerekek sapkáját, a nők kendőjét s a férfiak komoly kalapját, elfut velük, s visszarikkant: fuss velem! Egy pillanatra feltámad bennünk a játszókedv, futunk kipirulva és nevetve a kerge kergetőzésen, a tavaszi fogócskán, lecsapunk a sapkára, kendőre, kalapra. Kisimítja a keserű ráncokat, a komor redőket, szemünkbe fényt villant, amelyet innen-onnan szedett össze, folyók vizéről, levélkék hátáról, kitárt ablakok tükréről. Vidoran unszol, hogy felejtsd el a téli szürkeséget, az üszkösödő komorságot, a didergést, a vacogást. Harsányan biztat, hogy ocsúdj évszázados renyheségedből, ködös kábulatodból, félelmeid homályából, önemésztő magányodból. Csalogat, mint medvét a barlangjából, hogy gyere ki a zölbe! Gyere ki az életbe, éld át a rügyek csodáját, a virágok csodáját, a tavasz születését, a jövő születését! Zöldüljön ki, és virágozzék elszáradó hited, vegyél részt a teremtésben, s belőled is szülessék egy darabka jövő!
Tükröt tart elém a tavaszi szél: a tiszta eget. Félve és lopva nézek bele, nem igazán örülni való a látvány. De összeszedem magam, és bátran belenézek, tudván tudom, hogy így kezdődik a megtisztulás, a megújulás. Mert tele vagyok én is kishitűséggel, a sejtek homályában bujkáló szorongással, átvállalt és megélt félelemmel, az ősök csontjában csikorgó vereséggel, fogat összekoccantó iszonyattal. Belül még mindig hordjuk a roskasztó terhet, a szuvasodó múltat, az álmunkban felcsikorgó tankokat, a fegyverek ropogását, a janicsárok röhögését, a zsoldosok tésztaképű mosolyát, a lefokozott értelmet, a falig hátráló vakmerőséget, a résnyire nyitott eget, a megalázott hitet. Idegen anyagként mérgez bennünk minden megélt év, rákos sejtként pusztít minden megalázott óra, gránátszilánkként roncsol minden lehunyt szemű perc. Csoda, hogy nem vesztünk el, csoda, hogy ép eszünk megmaradt, csoda, hogy lelkünk mégis töretlen.
És medveképemet fordítom a tavaszi szélnek, és így fohászkodom: mosd át sejtjeimet, tisztítsd meg lelkemet, éleszd tüzemet, hitemet, csalj ki barlangomból, adj reményt, te drága!