Televíziós norvég minta

Norvégia művelt ország, többek között egy Ibsent is adott a világnak; bűnös általánosítás volna tehát azt állítani, hogy minden norvég olyan, mint az a humoriparos, aki tévéinterjúnak álcázva a nemi szervével büszkélkedett a magyar külügyminiszternek. Tudjuk, hogy van franciás humor, van angol humor – ám ez a norvég típusú azonban valószínűleg nehezen honosodna meg a kontinentális éghajlat alatt. (Bár a Heti Hetes nagyágyúi mindent megtesznek ezért. Kuncze Gábor pedig szegény statisztabébi narancssárga pelenkáját cseréli kékre az SZDSZ-reklámban. Háromgyerekes családapaként ezúton is tiltakozom, hogy egy gyermektelen politikus – aki soha nem szagolt még bele a szerves valóságba – ilyen altesti humorral „tegye tisztába a dolgokat”.) Így, húsvét alkalmából eszembe jut egy kölyökkori „tréfás” locsolóeszköz is, ami egy műanyag bábu volt, le kellett húzni a gatyáját, s a kis figura szemérmetlenül – de kizárólag csapvízzel – lespriccelte a hervadozó lánykákat. Idővel az ilyesmit kinövi az ember – de úgy látszik, nem mindenütt. A magyar polgár az oslói affér miatt nem is dühös, inkább csak szomorú. Létezik az, hogy hárommillió norvég enynyire lenézzen tízmillió magyart? Vagy nem is igazán nekünk szól ez a vaskos tréfa, hanem egy olyan kultúra megnyilvánulása, ami után mi is sóvárogni szoktunk? Lehet, hogy a civilizációs toleranciaküszöb nyugaton (északnyugaton) időközben úgy megugrott, hogy már követni sem bírjuk? Talán ez a kigombolt sliccű riportázs egyenes következménye, továbbfejlesztése a közéleti tortadobálásnak? Nem voltunk eddig is túlságosan tartózkodók a cukrászdai terroristákkal szemben? A médiához mindig hozzátartozott a körmönfont teatralitás; de nem veszélyezteti-e legbensőségesebb (és legdiplomatikusabb) televíziós műfajainkat is az, ha a polgárpukkasztás (Magyar Polgári Párt-pukkasztás?) szélsőliberális akciói eszközeiket a pornófilmek világából kölcsönzik? Persze mondhatjuk azt: ezeket a határokat már idehaza is feszegetik. Anettka, a meztelenkedő antinő még csupán önmaga paródiája, háttérben saját maga aktposzterével; a macskakörmöket már némiképp tovább élezik a tollal és fegyverrel hadba szólító pártállami politikus hitvesének hervatag bájai – gond akkor lesz, ha a képernyős ledérkedés közszolgálati etalonná válik. A norvég blamázsról mindenesetre fele annyit sem cikkezik a baloldali sajtó, mint Grespik főhivatalnok emlékezetes stúdióbeli kenyérdobálásáról. Igaz, a viking humorzsákkal valószínűleg soha többet nem lesz dolgunk, míg a honi akcióhőssel – a MIÉP-lista huszadik helyezettjével – alighanem bőven. Most éppen a miniszterelnököt leckézteti, s anekdotikusan nyilatkozgat, hogy mennyire megvezette: addig emlegette, hogy őt csak a kormányfő válthatja le, hogy közben észrevétlenül beevezett a képviselő-jelölti mentelmi jog révébe. Ez is egyfajta sliccmutatvány; s Martonyi Jánoshoz hasonlóan Orbán Viktor is kulturált ember. Mindazonáltal nem jósolok nagy közéleti karriert a csalafinta hivatalvezetőnek: aki interjú közben kimegy a toalettre, s akár a legkifogástalanabbul begombolkozva tér is vissza onnan – menthetetlenül nemhivatalos marad.
*
Van egy irodalmi-kulturális periodika Székesfehérváron, Árgusnak hívják (talán utalással az árkus papírra meg az árgus szemekre), amelyet a hazai folyóiratdömpingben is mindig érdemes fellapozni: nemcsak a szépirodalmi kínálata miatt, de azért is, mert olyasmikre lehet itt bukkanni, amire másutt nemigen. Legutóbb például ékes példával sikerült megcáfolniuk azt az Aczél Györgynek tulajdonított kijelentést, hogy a kádári szocializmusban minden érték napvilágot láthatott, hiszen a rendszerváltozást követően nem kerültek elő tömegesen remekművek az asztalfiókból. Péntek Imréék találtak ilyet: a tavaly elhunyt Rajnai László irodalomtörténész, „a lakótelepi emigráns” hagyatékából közlik a nagy hírű, ám egyesek által nem létezőnek vélelmezett Kodolányi János-tanulmány részletét. A szerző életében igenis rettegett, hogy munkája avatatlan kezekbe kerül – s most elégtételt érezhetünk, hogy az idő mégis csak kiforrja magát. „Származásod proletár, az életviteled polgári, a karaktered arisztokrata” – szól a folyóirat Rajnai-jellemzése; s ki hallott már ennél befogadóbb polgárdefiníciót?
*
Kupa Mihály alighanem tévedésben van: amikor meginvitálta Orbán Viktort és Medgyessy Pétert egy kis nyilvános borozgatásra, azt gondolhatta, hogy a médiahajón dívó pénzügyminiszterek reggelije után a pénzügyminiszterek vacsoráját is megszervezheti. Ügyes reklámfogás ez egy „futottak még” pártocska első embere részéről, elvégre nem is lehetne annál jobban kiemelni saját maga centrum jellegét, minthogy beül a választások két vezető politikusa közé. A dologban azonban nemcsak az hibádzik, hogy Orbán Viktor – Kupával és Medgyessyvel ellentétben – soha nem volt pénzügyminiszter, s nagy valószínűséggel soha nem is lesz; hanem az is, hogy már megint mások akarják diktálni a polgári oldal táncrendjét. Lehet ugyan, hogy a hazai „véleményformálók” szemében Schüssel kancellár – akivel a miniszterelnöknek Kőszegen van randevúja a borozgatás időpontjában – nem olyan fontos személyiség, mint a kiszolgált fiskálisok; egy koccintásra azonban a Jurisics-várban is lesz mód. S ha a hoppon maradt fővárosi borisszák nagyon búslakodnának kettesben, még mindig meghívhatják az asztaltársaságba harmadiknak Bokros Lajost – feltéve, ha képes lesz időt szakítani a kelet-európai gazdaságok rendbetétele közepette…
*
Most, hogy nyolcméteres volt a Duna, elbűvölten néztem az elárasztott rakpartokat, a sárgás vízből kikandikáló fákat, a méltóságteljes hömpölygést, és arra gondoltam: mégis csak kiváltság ebben a Budapest nevű városban élni. Jó, időnként úgy érezni már, hogy belefulladunk saját kipufogógőzünkbe, húszcentinként araszolunk a bedugult hidakon, leparkolni sem igen tudunk, de ha mégis, akkor rögvest a szélvédőnkre tűzik a piros Mikulás-csomagot (pedig ugye húsvét van) – d e ha az ember egy pillanatra megáll, hogy szétnézzen a saját városában, eltölti a lelkét az ünnep. Vad, pogány ünnep ez, nem illik hozzá a szakralitás. A nyolcméteres Duna csupán kiemeli az ikerváros grandiózus vonalvezetését, a külön-külön is páratlan kincsnek számító folyamparti épületegyüttest – de ez a csoda máskor is itt van: amikor látszik a rakodópart alsó köve, s amikor ügyes-bajos dolgaink után loholva egy szabad pillanatunk sincs, hogy rácsodálkozzunk a világ egyik legszebb városára. Prága Moldvája, Róma Teveréje nem vetekedhet ezekkel az arányokkal és ezekkel a méretekkel, mint amivel Budapest Dunája rendelkezik. A magyar fővárosnak még sincs olyan marketingje, amivel ki tudná emelni istenadta előnyeit a nemzetközi városversenyben. Segíteni kellene neki. Biztatni, mint amikor a maratoni futót kísérik az utolsó kilométereken, hogy eszébe ne jusson feladni a küzdelmet. Néhány nappal előbb – még normálisnak mondható vízállás mellett – oda-vissza megjártuk hosszában a pest–budai Duna-szakaszt. Filmet forgattunk, Ybl Miklós keze nyomát kutatva a városképen. Onnan, középről még nyilvánvalóbb a csoda. Az elemek ereje mérhetetlenül nagy, de ki-ki szálljon hajóra, ha kételkedik benne: Budapest gyermekeiként magunk is elemi erőknek vagyunk a birtokában…
*
Mintha a választások csakis azon múlnának, hány pontos betűvel szedik az MSZP-t a fizetett Fidesz-hirdetésen, vagy hogy a jobbközép szövetség milyen széles emblémával szerepel a szavazócédulán! Ide jutottunk volna? Ennyire nem számít a valóság, csak a virtualitás? Ki beszél itt programokról? Ki beszél gazdaságserkentő beruházásokról, kulturális létesítményekről, színházakról, családtámogatásokról? A trónkövetelő baloldalt a finisben elfogta a pánik, kicsusszant kezei közül a realitás, s most belekapaszkodott a papírokba. Régen is bürokrata módjára kezelte a politika- és történelemcsinálást (egy időben kifejezetten a papírzúzdákban sürgött-forgott otthonosan), s most is a tipográfiát tekinti végső mentsvárnak. De mi lesz a sok nyakatekert verbális furfanggal, ha mégis a papírforma érvényesül?