Tollhegyen

Megnéztem a Heti Hetes szombati adását, és nagyon megsajnáltam a boldogtalanokat. Ott ült ez a hét szerencsétlen ember a bevilágított stúdióban, s erőnek erejével azon volt, hogy mondjon valami borzasztóan szellemeset, ami emellett még trágár is. Na most, ez nem könnyű feladat, ahogyan az a képernyőn is átjött. Izomból szellemeskedni körülbelül olyan, mint gázálarcban ibolyát szagolni. A humorhoz könnyedség kell, zongoraszállítás közben az embernek leblokkol a viccelőkéje.
Még nehezebb a feladat, ha a páciensnek megszabják előzőleg, kivel viccelődhet és kivel nem. Itt például szigorú előírás, hogy kizárólag a kormánypárti oldalba szabad belerúgni, a másikba semmiképpen. Bármiféle kapitális marhaságot csinál vagy mond például Kovács László vagy Medgyessy Péter (teszem azt, Medgyessy azt mondja: Orbánnak sikerült ellenünk fordítania a visegrádi négyeket…), vicc tárgya ő nem lehet – arra ott van Grespik László vagy Orbán Viktor, az ország miniszterelnöke.
Mondom, kutya nehéz feladat lehet ez, az MSZP médiapitbulljaiként hunorizálni. Mint amikor az ember pártfeladatot teljesít. Mozgalmi munkát végez kampányidőszakban. Még az izzadságszag is kiérződik a képernyőből.
Csak ültem a képernyő előtt, néztem a hét humorra ítélt szerencsétlen flótást, s arra gondoltam, hogy valószínűleg ők heten is ugyanazt szeretnék, amit mi itt, az innenső oldalon.
Hogy végre vége legyen már az adásnak. Hogy Jáksó humorkamester végre megtörölhesse izzadt homlokát, és Hernádi művésznőnek se kelljen csilingelő tekintettel szemeznie a kamerával.
Heti Hetesnek lenni sem könnyű. Akarva, akaratlanul csörgősipka kerül az ember fejére. Meg aztán ki is röhögik őket a hátuk mögött. Ha érkezik is vállveregetés a tudományos baloldal felől, sekély e kéj. Bohóc veregeti bohóc vállát. Furcsa.
Azt ne mondjam, röhejes.