Tollhegyen

Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere beszélt tegnap délután a főváros lakosságához a Petőfi-szobornál. Volt pillanat, hogy azt gondoltam, a nagy költő lelép a talapzatról, s két akkora pofont ad ennek a kenetteljes szabad demokrata embernek, hogy a fogai osztályozót játszanak a bentmaradásért.
Petőfi azonban csak ott állt döbbenten, leszobrozódva, ahogyan mi is a televízió képernyője előtt. Jaj, Istenem!
Álltunk és hallgattuk a kommunizmus leporolt demagógiáját.
Elméletileg ezernyolcszáznegyvennyolcról, március tizenötödikéről szólt volna a megemlékező beszéd, hogy így a Pilvax kávéház, meg úgy a Múzeum-kert, innét jöttek a jurátusok, onnét a pesti polgárok, itt Táncsicsért kiáltott a tömeg, ott a sajtószabadságért.
Frászt. Demszky Gábor a magyar szabadság legnagyobb ünnepén kampánybeszédet mondott – remélem, a legutolsót.
Tíz-tizenkét éve még magam is bevettem a szamizdatember szövegét, aki állítólag ellenállt, dacolt, bódét borogatott, mellet döngetett, meg hirdette a szöveget, hogy utánam, fiúk, hajrá!, az utolsó meg csukja be a grund kapuját…
Hol van itt negyvennyolc?
Hol a magyar grund?
Magunk közt mondom, szánalmas, ahogyan feszül, vonaglik, kapaszkodik a hatalomért a bebalzsamozott baloldal. Most éppen Demszky Gábort küldték ki a terepre („Menjél már ki, Gabi, légy lelkes és szívtipró”), mire szerencsétlen Gábor kimegy a Petőfi-szoborhoz, hetet-havat összehord, közben meg nem veszi észre, hogy rajta röhög a regisztrált lakosság.
Demszkynek lenni sem könnyű.
A Petőfi-szobornak még nehezebb. Ott áll az ember bronzba öntve évtizedek óta, s tetszik, nem tetszik, Demszky Gábort hallgatja. Holott a türelemnek is vannak határai, álljon már meg a menet…
Hol itt a Pilvax?