Ünnep, forr a dal

Ünnep
1970-ben, miután megírtam a Tündér utcai irodalomban korszakváltást hozó „lenintől lennonig” címezetű nemversemet meg néhány az évre rendelt novellát, Aprólék címmel aprókat kezdtem írni, olyan másodperceseket. Egyiküknek az állt az élén:
Ünnep
Csipás reggel, hosszú sor a kassza előtt. A pénztárosnő kinyitja a televonalkázott könyvet.
Hányadika van ma, kérdezi.
A fröccsre, féldecire áhítozók sora megbomlik. Végre egy illető, aki egy PETŐFIT ÁBRÁZOLÓ, ZÖLD SZÍNŰ, gyűrött tízforintost szorongat, kiböki:
Izé, na. Tizenötödike.
Helyeslő moraj, tényleg, jól mondja, hát persze, annyi van.
És a pénztárosnő szép, kerek betűkkel a margóra írja:
márc. 15.
A nagybetűvel írt szövegrész, a Por című regényem harmadik, javított kiadásában szereplő toldás. Miért, miért?, kérditek jó honjaim. Hát azért, mert a mai és a holnapi gyerekeknek tudniok kéne, milyen volt a régi, cucilista tízforintos. A maiak már csak a tízforintos érmét ismerik, a holnapiak meg már csak az eurót fogják.
Honnan is tudnák különben, milyen volt egy olyan országban élni, amelyben a magyar ünnepek szertartásrendjében a legnagyobbat, a világ magyarjai körében hovatartozás nélkül mindig is megünnepeltet a legjobban félte a szöcjelista demokránciának csúfolt vasbeton rend. Milyen ország lehetett az, amelynek kormánya félt a nemzet ünnepétől? Amelyen muszáj volt dolgozni, de április 4-én, a ruszki invázió győzelmének napján nem. Hogy ’56 vérzivatara után újra piros betűvel írták a naptárban a számot, de csak a diákoknak volt szünet. Honnét is tudnák a jövő magyarjai, ha nem hagyunk róla nyomot, hogy ezeknek a napoknak a délelőtti, déli óráiban, amikor a gyülekezéstől legjobban kellett tartani, a mozikban sem látható, ha kell, amerikai sikerfilmekkel tartották otthon, a tévé előtt az iskolásokat a hatalom technikusai. Honnan sejthetnék, hogy ha a belvárosban kettesével járó, hasig érő kokárdát viselő embereket láttunk, biztosak lehettünk benne, hogy titkosrendőrökkel van dolgunk? Hogy már azért is elvihettek a lélek hóhérjai, ha nem a hivatalos (évente változtatott formájú, fém) kokárdát viselte az ember, hanem egy házilagos kivitelezésűt, és pont a hivatásos tüntetők mellett vitt el az útja? Hogy ezért kirúghatták a munkahelyéről, kicsaphatták az ország összes egyeteméről, gimnáziumából? Ahol egy regényíró (Por) örült, hogy becsempészhette a szövegbe, hogy „56 db 48-as zászlóért” cserébe. Vagyis hogy ’56 ’48. És a szerkesztő is örült, mert történelmi tény, hogy a ruszkik Rákosiért cserébe pont anynyi szabadságharcos honvédzászlót adtak cserébe, és így a főnökök is szemet hunytak fölötte? Hogy volt március 15., amikor a tüntető tömeget csapdába ejtették a Lánchídon, és zuhogtak a gumibotok repültek a személyi igazolványok a Dunába? Amikor már a fiamat is elvittem, és a Felszab térnél (ami már nekünk így neveztetik örökre) feltettem őt, aki kisfiú volt még, a metrólejárat párkányára, hogy lássa, a menet vége még be se fordult a Múzeum körút felől? Hogy lássa: mennyien vagyunk!

Forr a dal
Hogy a forradalom szóval hányan visszaéltek e világon, teremtő Istenem! Ma minden „forradalmi”. A mosógép, az autó, a fürdőgatya, a frizura, a tetkó, a sütemény. Kádár-Csermanekék a kormányukat hívták így. Nekünk különben is többnyire csak felkeléseink voltak. Hogy miért? Ambrose Bierce szerint a felkelés nem más, mint sikertelen forradalom. Vagy egy levert, ami ugyanaz. A győztes forradalmárokból (lásd VI. [Hatodik] Lenin) államférfiak lesznek, a vesztesekből (lásd Kossuth, Batthyány vagy Nagy Imre) bűnözők.
A mi felkeléseink = forradalmaink szabadságharcok is egyben, németek, oroszok, vagy amikor olyan jól ment, mint 1848-ban, mind a kettő ellen. A forradalom mindenkor a múlt és jövő harca. Trockij et. szerint, aki hivatásos forradaloló volt, a forradalom művészet, amelynek szintén megvannak a maga szabályai. Például hogy különösebb fejfájás nélkül végezzünk az ellenforradalmi erőkkel. Hogy mi az ellenforradalmi? Hát, például az unalom. Az mindig az. Vagy például a tények.
Aztán, ne feledjük, egyetlen forradalom nem hozta közelebb az emberek közti egyenlőséget egy milliméterrel sem. Például a világ proletárjai – úgymond – a világ egyhatodán egyesültek. A koménisták le is vették a lábukról a láncot, és egy gyors mozdulattal a nyakuk köré tekerték. Ebben nagyok voltak, ismerjük el. A forradalom bürokraták és vaskalaposok kezébe került egyfelől, elgyávított és kussoltatott tömegek kezébe másfelől.
Az emberek azt szokták mondani, hogy a forradalmak hozzák a változásokat. Pedig 1848-ban is pont fordítva volt az Európa élvonalában küzdő országokban. A változások hozták a forradalmakat. A változások, amelyek először az emberekben érnek meg, és csak azután testesülnek meg tettekben. Csak ott lehet forradalom, ahol lelkiismeret van. A forradalmárok kicsit olyanok, mint az Úr, mindent a maguk képmására szeretnének, ha nem is megteremteni, de átformálni. A forradalom gyermekei hálátlanok, ezért a forradalomnak hálásnak kéne lennie.
A forradalmakat ugyan vannak, akik előkészítik, de eljönnek azok maguktól is. Egy forradalom olyan természetes, mint egy tölgy növése. Oka a gyökerekben rejtezik. Goethe írta valahol, hogy egy nagy revolúció sosem a nép, hanem a kormányzat bűne.
Minden ideig-óráig sikeres forradalom egy korhadt ajtót rugdos. Hát a mienk 1848–49-ben nem volt még annyira korhadt, miként azt a kozák dzsidák és a labancok kartácstüze, a börtönök mélye és az akasztófák magasa rövidesen megmutatta. Ahogy egy ostoba francia történész és politikus, Guizot mondotta, a forradalom szelleme, a lázadás szelleme élesen szemben áll a szabadság szellemével. Hogy pont egy franciának, aki hatvanéves volt 1848-ban, kellett ezt mondania! Szégyen. Bár vannak dolgok a franciákat illetően, amiken mi, magyarok már nemigen csodálkozhatunk.
Minden forradalom háromféle magatartást választ/ vált ki az emberekből:
Szerintem teljességgel lehetetlen!
Lehetséges, de nem éri meg az egész hajcihő.
Én mindig mondtam, hogy ragyogó ötlet.
Hát valahogy így. A nők többsége a romantikus filmekkel, könyvekkel ellentétben nem szereti a forradalmárokat. Az olyan férfiakat szereti inkább, akiknek hitele van a bankban, és nem késnek el az ünnepi ebédről. Krúdy például azt írta, hogy a forradalmak mindig a pékek miatt törnek ki.
Valójában az az igazság, hogy a forradalomnak jó álmodókra van szüksége. Akik nem felejtik el álmaikat. Nem emésztik magukat, dolgoznak inkább. Az aggódás rozsda a pengén. Nem a forradalom, a dörzsölés hozza le. A forradalom kifejezéssel vigyázni kell, különösen ebben a hazában, ahol a tiszavirág-életű forradalmak a megszokottak. Egy forradalom, miként Ortega Y Gasset megállapította, nem tart tovább tizenöt évnél. Ami egybeesik egy generáció felvirágzásával.