Úrkoporsó

Szent Pál azt írja a korinthoszi egyháznak, hogy „ha Krisztus nem támad fel, nincs értelme a mi tanításunknak, és nincs értelme a hiteteknek sem”. Azért írja ezt, mert a feltámadás az alapja a megváltásba és az üdvözülésbe vetett hitnek. A feltámadás csodája a legerősebb bizonyítéka annak, hogy Krisztus Isten fia és küldötte volt.
Az öregember úgy mondja ezt, hogy először nem is vagyok biztos benne, vajon hozzám beszél-e. De hozzám kell szóljon, mert hiába forgolódok, csak ketten vagyunk a teremben. Töpörödött, borostás kis ember. Fémvázas, fatámlájú széken ül, egészen a falnál. Fehér műanyag gombos, kék köpenyben; amilyenben valaha a bolti eladók dolgoztak.
– Az úrkoporsó Jézus jelképes sírja. Valamikor a legnagyobb egyházi ünnepen, a húsvéti szertartáson használták. A jeruzsálemi Szent Sír-templom sír fölé emelt kis kápolnája volt minden úrkoporsó mintája. A máig legrégibbnek tartott Krisztus-koporsó a németországi Wienhausenben maradt fenn. Rendeltetésükből következően anyaguk többnyire fa volt, ezért csak mutatóba maradt belőlük néhány. A mi úrkoporsónkkal egykorú a salzburgi kórháztemplomé és a szászországi Chemnitz Jakab-templomé.
Nem néz rám. Mintha csak magamagának mondaná, a sárga parkettára szegezi a szemét.
– A mienket Garamszentbenedeken használták. A bencések templomában. Évszázadokon át mindig húsvét előtt három nappal gurították az oltár elé. Nem szemben, hanem hátoldalával állították a hívek felé. Mert a sírláda hátsó részén található az a faragott jelenet, mely a feltámadást jelképezi. Az üres sírhoz közeledő asszonyoknak az angyal felmutatja a feltámadás bizonyságául szolgáló halotti leplet.
Nem szólok semmit. Nem szeretem, ha rám tukmálják magukat a tárlatvezetők, teremőrök. Különösen nem, ha olyan helyen történik ez, ahol sokadszorra járok. És azt sem szeretem, hogy nem szeretem: hiszen honnan tudhatná ő, hogy hanyadszor járok én itt? Azt sem szeretem, ha nem néznek rám a hozzám beszélők. Hamisságot érzek benne.
– A galileai asszonyok azért jönnek, hogy bebalzsamozzák a halott Jézus testét. Mária Magdolna, Szalóme és Mária. Nem Jézus Máriája, hanem ahogy Károli mondja, a másik Mária, Jakab és József anyja. A hét első napján jönnek. Vasárnap, korán reggel. Alig valamivel napkelte után már a sírboltnál vannak. Márk szerint azon tanakodnak, hogy hogyan hengerítik majd el a sír bejáratától a követ, amit Arimathiai József görgetett a nyílás elé. Ott vannak a kezükben a tégelyek. Amikben a kenet meg a balzsam van. Olajak, mirha és aloé.
Majdnem unottan beszél. Sem kérkedést, sem tanító szándékot, sem fűtöttséget nem érzek ki a hangból. Mintha csöppet sem érdekelné, amit mond. Keze az ölében, a kék köpenyen. Lila erek hálózta, csontos kéz. Erős, fekete szőrszálak tenyésznek rajta.
– 1872. március 28-án gördítették ki utoljára a főoltár elé. Azon a húsvéton használták utoljára Garamszentbenedeken. A sírláda két hosszanti oldalán három-három katona van. Az őrség tagjai. Azért rendelték ki őket, hogy a holttest ellopását megakadályozzák. Nehogy a tanítványai elvigyék. Mert akkor az előre megjósolt feltámadás valóra válna. Kitűnő faragványok ezek. Hús-vér emberek. Nemrég még kárörvendő hitetlenek voltak. Most meg ájultan csuklanak össze. Ordítanak az ijedségtől. Térdre hullanak. Sóbálvánnyá váltan merednek fel a csodára. Hiszen ahogy Máté mondja: „imé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén, elhengeríté a követ a sír szájáról, és reá üle arra. A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás, és a ruhája fehér, mint a hó. Az őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének, és olyanokká lőnek, mint a holtak.” Az egyik ijedtében a szájába tömi a kezét. A másik aléltan hever. A harmadik meg úgy ül, mintha kitörte volna a nyakát. A negyedik meg éppen most zuhan el. Halálosan rettegnek. Az úrkoporsó elülső oldalára a pokolra szálló Krisztust faragták. Ezen az oldalon lehetett kiemelni a helyéről a halott Krisztust. Az a szobor ma is a garamszentbenedeki templomban van. Ott maradt Trianonban. A karja meg a lába mozgatható. Azért, hogy a nagypénteki szertartáson eljátszható legyen vele a megfeszítés meg a keresztről való levétel. Meg a sírba helyezés. És a legfontosabb. A feltámadás. Mert ahogyan mondják, a keresztény hit sarkpontja a feltámadás. Jézus feltámadása nélkül nem történt volna semmi. Elenyészett volna minden. 1470 körül készült. Amikor a misztériumok még virágzottak, de a festészet és a szobrászat már élethűségre törekedett.
Először emeli fel a fejét. Rám néz. Hályogos szeme már-már fehéren világít.
– Nem is olyan nehéz elképzelnünk a szentbenedeki apátságban zajló húsvéti ünnepet. A dugig telt templomot. A kínhalál borzalmától és a feltámadás csodás misztikumától ihletett hívek zsongását. A gyertyák röpdeső-lobogó lángját. Az üvegablakokon beömlő napsugár fényét az oltárok, a festmények és szobrok aranyozásán. Szinte érzem a füst meg a korom szagát.
Elmosolyodik. Felemeli a mutatóujját, és a mennyezetre fordítja vak szemét.
– Hallja a passiót előadó, angyalnak öltözött papok énekét? Hallja az úrkoporsó zsírért rívó fakerekeinek nyikorgását?