Választási kavicsok

Borzalom, hogy a polgári oldal már a kokárdaviselést is ki akarja sajátítani, holott ahhoz még az internacionalista átkosban is ragaszkodtak az emberek – méltatlankodott az Orbán-ellenes Újságírók Klubjában Bolgár György kereskedelmi rádiós. Érvelése szerint a baloldali érzelmű honfitársaink is magyarok, ezért kirekesztő a Magyar Polgári Együttműködésért Egyesület felhívása, mert ez azt jelentené, hogy mindenki, akin egyébként is kokárda van, a jobboldalt erősíti. Csakhogy a baloldali magyarokat senki nem akarja kizárni a nemzettestből. Ha itt közszolgálati kritériumokat emlegethetnénk, ide lehetne citálni az alapviccet a jereváni rádióról, hogy akkor most osztogatnak a Vörös téren vagy fosztogatnak – de hát kereskedelmi médiumok esetében (beleértve a lenini útinform adóját is) nyilván másutt húzódnak a csúsztatás határai. Az egyesület felhívása ugyanis nem a nemzeti ünnepre vonatkozott, hanem úgy szólt, hogy a március 15-i kokárdák maradjanak kinn a hajtókákon egészen a választásokig. Ezért aztán azok, akik az ünnep múltával továbbra is nemzetiszínben járnak, alapvetően két táborra oszthatók: vagy olyan magyarok, akik szántszándékkal „hosszabbítanak”; vagy olyanok, akik feledékenységből. Volna még egy harmadik csoport is: akik szívesen hordanának kokárdát, de nem telik nekik rá. Bolgár György azonban aligha ebbe a kategóriába tartozik.
*
Óriás iker fénycsóvák lövelltek az égnek szeptember tizenegyedike félévfordulóján. Hiába, az amerikaiaknak vérükben van az ünneplés: még a nemzeti tragédiákból is képesek a maximumot kihozni. Az anyagtalan, de nagyon is szembeszökő virtuális felhőkarcolók, amelyek a Világkereskedelmi Központ hűlt helyét jelezték, eséllyel indulhatnának a látványtervezői Oscarért. Ez az ország mindig a fényekre volt inkább fogékony, mint az árnyakra. Alig hallani valamit arról, hogy a merénylet után a romeltakarítókat védőálarc nélkül dolgoztatták, s a katasztrófa egészségügyi következményei (légzőszervi megbetegedések, rák) akár még több áldozatot is szedhetnek, mint a terroristák. Létezik egy WTC-köhögés nevezetű új betegség is (amelyet persze nem neveztek el a morbus hungaricus mintájára morbis americanusnak). Manhattan levegője időközben visszaállt az eredeti szennyezettségi szintre (az sem volt kismiska), ám a lakásokban nem bír leülepedni a gyilkos por, a szerencsés túlélők között egyre több az asztmás. Az amerikai nemzetipar ugyanakkor kihozta a helyzetből a lehető legtöbbet. A polgárokat összekovácsolta a közös (láthatatlan) ellenségkép. A korábban előszeretettel retardáltnak beállított ifjabb Bush elnök mögött akkora támogatottság van, amitől hasonló esetben a hazai véleményformálók szívszélhűdést kapnának, weimarizálódást emlegetnének, s kórusban siratnák el az atlanti demokráciát. S jóllehet innen is, onnan is hallatszanak már kósza értelmiségi kritikák, hogy talán mégsem az emberi társadalomfejlődés csúcsa, hogy a világot gonoszakra és jóságosokra oszszuk fel, hiszen ez a diktatúrák világképe, s ennél még a szélsőliberálisok által bigottnak bélyegzett kereszténység is rugalmasabb (létezik megbocsátás, megtérés, vezeklés, pokol tornáca, urambocsá!, szeretet) – az antiterrorista gőzhenger megállíthatatlanul gördül tovább. Hovatovább a jótékony feledés homálya borul arra, hogy pár tucat szélsőséges öngyilkos gerillának sikerült megszégyenítő csapást mérni a büszke Pentagonra: a nemzetközi népfrontos afganisztáni kaland óta (melynek eleje volt, de vége nem nagyon) már arról folyik a szó, hogy Amerikának joga van elsőként is atommal büntetni a rosszakat. (Ez ügyben az amerikai nagykövet asszony hosszú cikket is írt hazai országos lapokba. Potenciális hadüzenetét – amely automatikusan a gonosz birodalmához sorolja „a szürke zónát” is, ezáltal gyakorlatilag szabad kezet adva magának minden jövendő igazságosztáshoz – a szabadságra oly kényes baloldali sajtó még nem kezelt ilyen megkülönböztetetten.) Oroszország megszokta, hogy atomrakétákat irányítanak rá – Kína valahogy nehezen viseli ezt a tudatot. A Gonosz Tengelye retorikai leleményt, amelyet Bush még Koreára, Irakra és hasonló imposztorokra alkalmazott, immár excsehszlovák politikusok is átvették. Szerintük az is a Gonosz Tengelye, hogy osztrák, bajor és magyar kormánytényezők közösen utalják a fasisztoid Benes-dekrétumokat a történelem lomtárába. Úgy hiszem, miközben el vagyunk foglalva kicsinyes kampánycsetepatéinkkal (közvetítik-e egyenesben az új Nemzetiből a Tragédiát meg a régi Közgázról a kormányfőjelöltek vitáját), kicsit mintha elkerülné a figyelmünket, hogy odakünn a XXI. század immár javában folyik. Európában kontinentális alkotmányozás kezdődött, a világban meg formálódik az új katonai doktrína: ennek a jelképe pedig akár a fényszóróból emelt felhőkarcoló is lehet.
*
Vigye el őket az ördög – mondta a Magyar Nemzetre Donáth László szocialista honatya a Nap-keltében; ami egy protestáns lelkésztől fölöttébb érdekes kifakadás a nyilvánosság előtt. Donáth sérelmezte az őt ért sajtókritikát, Pallagi Ferenc meg helyeselt neki. (Vallásetikai szempontból nyilván a Blikk a sajtóetalon.) Országjárásom során vidéki lelkészektől hallottam: az evangélikusok számára eddig az volt a legnagyobb tehertétel, hogy eredetileg Horn Gyula is e felekezethez tartozik. Most már ketten vannak.
*
Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos megállapította, hogy Medgyessy Péter jogtalanul levelezett az állampolgárok millióival; nem kérhetett volna ehhez utólag hozzájárulást – gyakorlatilag pártállami módszereket alkalmazott egy demokráciában. Ezen igazából nincs ok meglepődni – a francia lovagi cím még nem jelent önmagában veleszületett demokrata erkölcsöt. Én inkább a konklúzió miatt aggódom. Talán túlzás volna azt várni, hogy a törvényszegőt és pártját a jogtalan előnyszerzés miatt haladéktalanul zárják ki a választási mezőnyből (bár egy műkorcsolya-világversenyen a zsűri ilyen durva befolyásolása után ez evidencia volna); ám túl a súlytalan ejnye-bejnyén, a határozatot (hogy az MSZP semmisítse meg a görbe úton birtokába jutott adatbázist) végtelenül naivnak érzem. Ízzé-porrá lehet zúzni egy flopit vagy egy CD-t – de soha nem tudhatjuk, hány másolat létezik belőle; esetleg „soha nem lehet tudni” alapon a világháló mely titkos rekeszében tárolják. Ez a társaság utoljára akkor semmisített meg adatbázist, amikor a kompromittáló pártállami iratokat, ügynöklistákat mázsaszámra bezúzatta. Aligha vonja azonban senki komolyan kétségbe, hogy a listák és terhelő dokumentumok hiteles másolata ma is ott lapul mindenféle biztonságos széfekben, örök zsarolási aranytartalékként, várva a konkrét felhasználásra. Ehhez képest bagatell, hogy a demokráciát fennen hangoztató trónkövetelő posztkommunisták bizonyítottan jogosulatlanul a lakáscímeinkkel kereskednek.
*
Sucha György, a Gambiai Köztársaság tiszteletbeli főkonzulja (korábban ORFK-szóvivő) meséli a magyar ATV-n Schmuck Andor (!) riporternek, hogy a kis afrikai országban miként igyekeznek biztosítani a választások tisztaságát. Az egyes falvakban leszavaznak ugyan a hagyományos európai módon is, ám emellett minden választópolgár kap egy-egy kavicsot, amelyet bele kell pottyantania egy lemezdobba. Minden pártnak külön lemezdobja van, s a helybéli választási bizottság akusztikus úton, a csörrenésre fülelve győződik meg arról, hogy az illető leszavazott-e. Választási csalás gyakorlatilag kizárt (főleg, ha minden urnának ráadásul más a hangja is). A gambiai modell azért érdekes, mert azt tapasztalom: egyelőre (talán okulva a kékcédulás tapasztalatokból) sokan idegenkednek attól, hogy – mint az Európai Unió leendő tagjai – számítógépes úton adják majd le voksukat. Nem valószínűtlen ugyanis, hogy a jövő kampánystábjainak megbecsült tagjai lesznek a lehetetlent nem ismerő hackerek is. Ám ha maradunk a lemezdobos megoldásnál, már csak abszolút hallású választási biztosokat kell alkalmazni – nem is szólva arról, hogy ha már minden autópálya és folyami híd felépült Magyarországon, a kavicsbányáknak sem kell csődöt jelenteniük…