VÁLOGATOTT KIVÉGZÉSEIM

ANNO MÁRCIUS IDUSÁN POLGÁRI DEMOKRATIKUS
FORRADALMÁROK
„TETSZETTEK…” (ÉS VOLTAK)
Azóta (A CSODÁS ’56 KIVÉTELÉVEL!), a polgár nevében időnként a kispolgár pufogtat (frázisokat).
Kivégző urak,elhoztam a sebezhető pontjaimat… (ennél a háromnál is több van.) Ha lehet, a maradék kispolgárt öljék ki belőlem. (A kispolgár tökéletesen másvalami, mint a mintapolgár: a kisember.) „A kisember olyan, mint a hó alatt megbúvó mag, szemben a kispolgár lappangó poklával, démonításával. A kisember, bár nem ura helyzetének, ártatlan nyitottságában részese a valódi kultúra örökké győztes vereségének. (Megtapasztalva, érettséggé váltva mindazt, ami eltiporja.”)

ÖNÖK REMÉLEM ESZKÖZÖK
EGY NAGYOBB RENDEZŐELV
SZERINT
Ha meghalok bűneimnek, bennem – is – új ember születik?

ÖRKÉNY ISTVÁN ARRA A KÉRDÉSRE, MIVEL MAGYARÁZZA, HOGY A LÉT ÉS NEMLÉT KÉRDÉSE ILYEN ERŐSEN FOGLALKOZTATJA?
– többek között ezt válaszolta: (például) DOSZTOJEVSZKIJNEK (is) egész látásmódját meghatározta, hogy egyszer a kivégzőosztag elé kellett állnia.

PILINSZKY PEDIG:
„Ahhoz, egy Dosztojevszkij pillantása kellene.” Hogy mihez? – ezt nem találom a Szög és olaj, sem A mélypont ünnepélye kötetében. Egy verssorában azonban igen: „Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme”. S ehhez már megleltem kapaszkodónkat prózájában – mert közös kivégzéseinket írom le természetesen –, csak a bensőnkben lejátszódottat, hogy a „valóságban” már ne történhessen meg. (De annál mélyebbre hatoljon mindnyájunkban Isten vésője.)

DOSZTOJEVSZKIJ LEHET,
HOGY „TISZTÁTALAN” VOLT
– írja Pilinszky, de olyan bűnös, aki pillantását az Atyára szegezte (s az alázat kegyelméből képeket adott a világról.) A „vésőről” eszünkbe juthatott: a kisember nyitott, a kispolgár: zárt. Ura életének, és vesztese az aránytalanul nagyobb meghívásnak…

RENDSZERES ESTI OLVASÓ
VAGYOK, DE VANNAK ESTÉK, AMIKOR MÉG AZ IRODALOMBAN SEM ÉRDEKEL
AZ IRODALOM
Tegnap is tanácstalanul álltam könyvespolcom előtt, mikor eszembe jutottak SZERB Antal szavai, miket 1944 kora tavaszán mondott: „Már semmit sem tudok olvasni, csak verseket. S egyetlen regényt, A Karamazovok-at.” Pilinszky emlékezetét megtoldva a magaméval, CSOÓRI Sándornak – természetesen összehasonlíthatatlanul más történelmi szituációban –, 1990 október elején született keserves sorai tolulnak most ide: „Golyózáporban születhetnek új igazságok, de új megfogalmazások alig. Az ember ilyenkor nem ér rá fölnézni az égre, hogy szavainak távlatot teremtsen.” És egy jóval későbbi, nagyon is „aktualizált”, de míves publicisztika, szinte mai: „Én nem tudom, érdemes-e most, a választási küzdelem kellős közepén költői sorokat idéznem”. (KRISTÓF Attila töpreng őszintén a 2002. március 5. Magyar Nemzetben.) És ILLYÉS írja: „Úgy látszik vannak korok, hogy azok, akik pofont cserélnek egymással, nem szoktak eszmét cserélni”. És megint Csoóri: „Nem hatolunk le a dolgok gyökeréig. Az olyan egyszerű kérdésekre sem ad ma az irodalom választ, hogy például mi a haza? van-e otthon? (…) Igaz, TOLSZTOJ a Háború és békét 30 év után mondta el. NEKÜNK IS EL KELLENE MONDANI A HÁBORÚNKAT ÉS BÉKÉNKET”.
S AKKOR GYORSAN, MÉG IDŐBEN („IDŐRENDŰSÉGÉBEN”)
AZ A LÁNCSZEM, AMI MÁR
MAJDNEM FELEDÉSBE MENT…
Megnézem Szerb Antal A világirodalom története kötetében Tolsztoj és Dosztojevszkij elemzését, mert valami nekem a korábbi Pilinszky-utalásban erre vonatkozóan nem egészen „stimmelt”. Szerintem ugyanis Szerb Antalhoz – ahogyan hozzám is – közelebb áll Tolsztoj, mint Dosztojevszkij. S ez – ismerve véleményét Pilinszkynek – már-már kispolgári megkülönböztetésnek számít. „Dosztojevszkij nem való mindenkinek – írja Szerb. A latin lélek általában kevéssé fogékony iránta. (Ez az!) Ebben a világban, ahová most belépünk, az emberek sosem alszanak. Tolsztoj alakjainak olyan jó az álmuk, hogy Pierre majdnem átalussza a mellette lezajló borodinói ütközetet”. (VÁLOGATOTT KIVÉGZÉSEIM-be ez látszólag nem fér be, de igen! mégha IVAN ILJICS HALÁLA „ágyban, párnák közt” zajlott is le…)

JAJ DE JÓ, HOGY NEM ÉRZEM
MAGAM TELJESEN
„KISPOLGÁRINAK”!
Nem is az kavar fel, fordít ki sarkaimból, látszatharmóniámból Dosztojevszkij olvasásakor, ahogy visszatérő motívumként „a szeretet átcsap gyűlöletbe vagy fordítva: az ellenségek zokogva egymás nyakába borulnak, a barátok gyilkosan meggyűlölik egymást. Nemcsak a polgári lelkületű ember érzi magát kényelmetlenül ebben a környezetben. Dosztojevszkij világa csakugyan beteg világ. Alakjai Megsértettek és megalázottak, mint ahogy egyik első regényének címe mondja; voltaképp valamennyi regényének címe lehetne. Ebből a sértettségből kiszabadulni két út van: megváltoztatni a társadalmat vagy megváltoztatni magunkat.” (Az utóbbit fogadom inkább el, ezért:)

A BENNEM LÉVŐ „KISPOLGÁRI” (MOST MÁR EGYRE JOBBAN)
IZGAT
Nem nyugtatott meg teljesen Szerb Antal, visszatérek – pillanat, lapozok, Szög és olaj 311–312. oldal: – „Amíg a kisember – hasonlóan a lángelméhez – a mindenség polgára, a kispolgár kizárólag a földet lakja. Az ilyenfajta „állampolgárság” azonban törvénytelen. Ahogy a gőg se azért bűn, mert túl nagyra, hanem azért mert túl kicsire veszi magát, hogy sorsa biztos ura lehessen. A kispolgárnak háza, kertje és kutyája van. Én nem ezért bírálom. Félelmemet a kispolgár elhanyagolt, elnyomott világa kelti (ami nem egyéb, mint a tudat alá szorított mindenség.) A ház (kert, kutya) legalább láthatók. Ezeket befogadta életébe és tudatába. Félni attól félek, amit a kispolgár nem mer vállalni az emberi lét egészéből, attól a kerttől, aminek nincs égboltja.

EGY DEFORMÁLT, LETAGADOTT ÉS BE NEM VALLOTT MINDENSÉGET ÉSZLELEK MINDENEKELŐTT
mely ha szóhoz jut egyszer, a „kispolgár” habozás nélkül hagyja ott házát, kertjét (kutyáját), hogy az elnyomott univerzum mintájára berendezze a koncentrációs táborok világát, a be nem vallott mindenség mintájára egy bevallhatatlan mindenséget.

DOSZTOJEVSZKIJT PILLANATRA SE TÉVESZTETTE MEG A LÁTSZAT
Az önző korlátoltság mögött a kispolgárban ő a kor formátlan démonát látta, a kiszámíthatatlan veszélyek mérnökét. És tudta az ide vezető utat is. A valódi démon sose születik démonnak. S itt megkockáztatnék egy nagyon hazárd irodalmi megjegyzést. Aki „démonnak” született, az Dosztojevszkij volt. Legalábbis olvasásakor érzem azt, mintha egy démon fejlődéstörténetét olvasnám, egy „démonét”, aki a lét méhen kívüli terhességében fogant és visszatalált az emberibe. Szemben a kispolgár démonításával; ő nem a bölcsőből jutott a pokolra, hanem a pokolból a keresztre.”