VÁLOGATOTT KIVÉGZÉSEIM

HA EZ AZ EST SZÁZ ÉV MAGÁNYÁNAK ÖSSZEFOGLALÁSA LENNE
akkor úgy kellene kezdenem – most már csak folytatnom lehet –, ahogyan az azonos című könyv kezdődik. Idézem: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután…”

EGY KORÁBBI KIVÉGZÉSEMET
ÉN IS ÉPPHOGYCSAK TÚLÉLTEM…
Beat-zenekarokkal jártam az országot két évig, a „műfaj” vad korszakában. (Jóval a vadkapitalizmus előtt.) A közreműködők zöme igyekezett alkalmazkodni – legalább külsőségeikben – a zenészekhez. Én már akkor sem…

…AMÍG „U”-SZÖGGEL MAJDHOGYNEM KILŐTTÉK A SZEMEMET
(Székesfehérvárott, egy OMEGA-koncerten.) Szünet után az első szám voltam. A vasfüggöny furcsán kattogott – a lövedékektől. Hozzá meccshangulat: OMEGA! OMEGA!

NEM DICSEKVÉSBŐL, DE VALAHOL ÉLVEZTEM A HELYZETET
(Ott nem.) A színpadi ügyelő pánikban volt. Én takarásban. A kattogások elmúltak. Mert felhúzták a vasfüggönyt. (Nincs politikai utalás…) Rajtam biztos nem lehet hallani majd az u-szögeket, mert nem viselek – előadáshoz – szemüveget. Majd csak kitalálok. Valamit. Hogy kikerüljek innen… (Legalábbis reméltem…)

TELJES SÖTÉTSÉG
(Nem feltétlenül az agyakban…) Függöny szét, világos, a színpadon hangszerek, zenészek nélkül. A nézőtéren fokozott: OMEGA! OMEGA!
Megjelenek helyettük. Füttykoncert plusz „parodista, menj az anyádba…!” Ordítás, több száz fiatal saját magát hergelve, mámorosan egyöntetűen, egyszerre, egy ritmusban kiáltotta: OMEGA! OMEGA!

MÁR KÉT-HÁROM PERCE ÁLLTAM
A MIKROFON ELŐTT…
Ügyelve minimális lehetőségem fokozatos kihasználására. Vigyázva, nehogy azt higgyék, akarok valamit. A műsorom tizenöt perc, addig is megy az idő.

FELADATOM ÚGYIS CSAK
A HANGULATTEREMTÉS VOLT
A hangulat már megvolt. Mindegy, hogy ellenem… úgysem miattam jött be a közönség… vigyáztam hát… (nehogy miattam menjen ki.) Tél volt, együtt melegedtünk.

BÁR EGYRE ELVISELHETETLENEBBÜL FORRÓSODOTT A HANGULAT
Csak álltam, a semmibe nézve… oda se túl szuggesztíven.

A VÁLTOZATLAN TOMBOLÁS ELLENÉRE EGYRE JOBBAN BELEÉLTEM
MAGAM A HANGULATBA
– akár egy improvizációra koncentráló dzsessz-zenész. Nem akartam semmit, és ez maximálisan sikerült…

HA A TERROR HÁZÁBAN MUTATNÁM BE ÚJ ÖNÁLLÓ ESTEMET…
egy 1972-ből származó – már akkor, az Egyetemi Színpadon előadott – kis részt is ide kell hogy vegyek. Önidézet, büdös… és nem szokásom saját tollakkal sem ékeskednem… De ehhez a VÁLOGATOTT KIVÉGZÉSEIMHEZ, KIVÉGZÉSEINKHEZ! eszelősen kell. S egy újszülöttnek ugye… de ez nem vicc…
Nem vese ez gyermek (amíg le nem lesz verve…) És akkor – ha már 9 éves unokánk Dél-Franciaországból a Terror Házát is megrendelte (amit majd most húsvétkor okvetlenül meg kell tekintsen), idemásolom ezt a kis részletet… az újabb és újabb generációk talán ebből is jobban megismerik szüleiket, nagyszüleiket. (Mert ez (idő) távolról sem – országhatárok ellenére sem – Disneyland, lego-makett vagy Dizájn center volt… szabadidő program se!) Mert:
HÓHÉRIPARI TANULÓK VOLTUNK, UGYE (?!)
(Az áldozatok ezt már nem érhették meg…) De most nem múlt, hanem (1972-es) jelenidőben mondanám el… Szó szerint ragaszkodva az egykori szöveghez… akkori közérzetünket kifejezve. Tehát:
HÓHÉRIPARI TANULÓ VAGYOK
Akasztófákra akasztunk vállfákat.
A fejkicsavarást meg zongoraszékkel gyakoroljuk.
Kőművesrészlegünkben óvóhelyeket építünk, hogy háború alatt is lehessen akasztani. (Nehogy a kötéláltali halálraítélteket egy bomba vigye el…)

SZÓVAL, HA MEGÉLJÜK… BELŐLÜNK IS HÓHÉROK LESZNEK
Bár van olyan osztálytársam, aki már negyedszer jár elsőbe, mert a sorozatot lővő tanár előtt mindig elbukik.

CSÓVÁLJÁK IS A FEJÜNKET…
tisztességben megőszült hóhértanáraink…
akik igazán kesztyűs kézzel bánnak velünk. (Nehogy a nyomok látszódjanak…)
Azt mondják, MI MÁR MÁS GENERÁCIÓ VAGYUNK, MINT AKIKKEL ELŐTTÜNK VÉGEZTEK.

UGYE EZ NEM „KAMPÁNYSZÖVEG”?
Vagy ha igen… már 1972-ben elkezdtem… De a mára teljesen visszatérve: ahhoz az ellenfélnek ellenségesen kell viselkednie (az én szememben), hogy őt se ítéljem meg? el? Sőt még… (kell???)
„Az Emmauszi tanítványok, jó; jó sötét” – idézik Ottlikot a Bevezetés a szépirodalomba(ban)

„BOLDOGOK, AKIKET MEGHÍV
LAKOMÁJÁRA…” MINTHA VASADI
PÉTER A MI MOSTANI
HÚSVÉTUNKRA ÍRTA VOLNA
AZ ALÁBBIAKAT
(A SZÍV S Z Ü N T E L E N
MORMOLÁSA KÖZEPETT’)
A nyolc boldogság mindegyike magába zárja a szeretetben való növekedést. A szeretet csúcsa az ellenségszeretet, amely az Atyához hasonlítja az embert. Az ellenség szeretetét minden bizonnyal akarni is lehet, de ez igazában Isten legnagyobb ajándékai közé tartozik. Mert A LÉLEKBEN SZEGÉNY nem acsarkodik a lélekben gazdagra, hanem megérti, hogy a maga szegénységébe rejtett „isteni” más minőség.

A SZOMORÚ NEM GYŰLÖLI
A VIGADOZÓT
mivel szomorúságában váratlanul nagyon közel került a többi szomorúhoz, a világ igazi ismerőihez.

A SZELÍD NEM FOGJA GYŰLÖLNI
A DURVÁT
akiben fölfedezi a jó és a rossz elvadult összevisszaságát, s az elszenvedett emberi vereségek következményeit.

AKI AZ IGAZSÁGRA SZOMJAS
átlát az igazság meghamisítóján, s nem irigyli őt…

… ÉS AZ ÜLDÖZÖTT
MEGTAPASZTALJA
hogy ereje és jósága összefonódott üldözöttségével.
(Ha az üldözése alábbhagy, elgondolkodhatik: mit csinált rosszul?) S ha maga is üldözővé válik, vízzé változtatta a bort.

KILENCEDIKNEK MONDHATNÁNK
A SZENTMISE SZÖVEGÉBE
SZŐTT BOLDOGSÁGOT:
„BOLDOGOK, AKIKET MEGHÍV
LAKOMÁJÁRA JÉZUS,
AZ ISTENI BÁRÁNY!”
Ez a Bárány – megölve, nyakán tátongó sebbel – hívja ö v é i t (tehát t é g e d is!) a Világmindenség legmonumentálisabb lakomájára. Most még „csak” lélekben éljük át a határtalan e g y s é g e t abban, aki maga az egység: a Kenyér föltámadt Jézusában, a föltámadt Krisztus Kenyerében.