Vonatra várva

Nyilván nem véletlenül éledt fel bennem a minap a vasút iránti nosztalgiám, amely különös módon akkor született, amikor már javában autót vezettem. A lezárt Duna-partok miatt beállt Budapest, s noha húsz perc alatt a város határához értem lakóhelyemről, további két és fél órát küzdöttem, hogy a keserves pár kilométer után az első villamosmegállónál sínekre szállhassak a négy kerék helyett. Ott pöfögtem a reménytelenségben, a bedugult utakon, s azon tűnődtem: miért is nem jöttem vonattal?
De csakugyan, miért is nem?
Már ismertem az időhöz és menetrendhez nem kötött felszabadító szabadságérzetet, amely egy szocialista relációban készült fapados kisautó képében érkezett hozzám kemény takarékoskodást követően, midőn megmagyarázhatatlan módon beleszerettem a vasútba. Egyenesen be akartam költözni egy megszűnt vonalú, elhagyatott, lerobbant, ablakait vesztett, százéves, falusi vasútállomásba! Megmozgattam érte eget-földet, kilincseltem, leveleztem, rimánkodtam az évek óta pusztuló, őrizetlen, széljárta épületért. Az emeleti állomásfőnöki lakásba be-betértem – az ajtók föltépve lógtak – bámészkodni. Átlépdeltem a szeméthalmokon, a tetőből kihajtott facsemete ágait méregettem, s az átszűrődő napfényben már az öreg szekrény helyét fontolgattam. Mindhiába. Nem adták. Azóta nagyot nőtt a fa a tetőn, további ablakokat vertek szét a kóbor rongálók, s a legutóbbi tél újfent megtépázta a kétségbeesetten makacsul szépséges állomást.
A lépésben haladó kocsisorba szorítva újfent fölrémlett a vonatozás ötlete, összekeveredvén a békeidők vasúti hangulatával a fejemben.
De miért is várnám száz év múltán a száz évvel ezelőtti vonatot?
Az elővárosi, gyorsforgalmú, szapora menetrendű, tiszta és megbízható, pontos és kényelmes vonatok sietve húznak be a budapesti állomásokra. A korszerűsített, a tömegközlekedést joggal népszerűsítő vonatjáratok kiszabadítanak a kényszerű közúti araszolás rabságából, a gyors és problémamentes vasutazás elcsábítja az autóst. Hajnalban, reggel, a délelőtti „holtidőben”, koradélután, késő este, színház és éjszakai műszak után csak kilibbenünk a vasútállomásra, és utazunk. Van járat, van hely; télen meleg, nyáron levegős, éjszaka biztonságos. Körülbelül olyan igényességgel és korszerűen, mint a vasút hőskorában. Beleszeretnénk mi, sokan, a mostani vasútba is… S nem csak a közlekedési dugó fogságában fogadkoznánk, hogy kiszállunk végre a kocsiból.