Szörnyűség, ami a Szentföldön zajlik. Nem csak a hívő embereknek fáj ez az előre hozott apokalipszis – mindenkinek, akinek még jelent valamit az eurázsiai civilizációs hagyomány. A második világháborút követő (világ)rendteremtő buzgalomban, több mint fél évszázada született nemzetközi döntés – hogy egymás mellett, önálló államként létre kell hozni Izraelt és Palesztinát – távolabb került a megvalósulástól, mint valaha. Két (vagy három) kultúra, két (vagy három) világvallás vív elmérgesedett terrorista háborút az emberi társadalom egyik bölcsőhelyén. Megszokhattuk, hogy a békefolyamat itt megközelítőleg sem békét jelöl, s hogy a permanens csatában álló felek között végképp elmosódtak a máshol még létező határok: nincsenek jók és rosszak, s jószerivel nincsenek katonák és civilek. Engem az északír konfliktusra, annak megoldatlanságára – s talán megoldhatatlanságára – emlékeztet ez az áldatlan szituáció, azzal tetézve, hogy a közel-keleti népirtást mégsem lehet egyszerűen a levitézlett gyarmatbirodalmak keserű utójátékaként felfogni. Ez az az állapot, ahol már rég nem tudni, hogy a tyúk vagy a tojás volt-e előbb, ahol a bosszúállók bosszúállóin állnak bosszút emberöltők óta, nemzedékek szocializálódnak a mindent átható gyűlölet légkörében úgy, hogy gyakorlatilag nem ismernek és elképzelni sem igen tudnak reális alternatívát: másképpen is lehetne élni. A palesztin gerillaterrorizmusra az izraeli állami terrorizmus válaszol, és viszont. A meg-megújuló véres eseményeket már a szappanoperákon szocializálódott, vietnami háborús híreken edződött világpublikum sem képes követni. Ezzel a végtelen történettel kapcsolatban nem lehet igazságokról beszélni, legfeljebb részigazságokról (és részhazugságokról). S hogy még a fekete-fehér történelemmagyarázók dolgát is megnehezítsék a felek, esetenként keresztény papokat lőnek le, s apácákat vesznek őrizetbe. Sharonék – Hitler figyelmes tanítványaiként – gyakorlatilag koncentrációs táborokba szorítják vissza a potenciális merénylőket (erőteljesen leegyszerűsítve mindenki az a szemükben, aki Allahhoz fohászkodik), s úgy szüntetnék meg a bosszantó „Arafat-problémát”, hogy egyoldalúan száműznék a palesztin vezetőt, lehetőleg minél messzebbre. Amerika velük van, de Palesztina többet érdemel…
*
A zempléni hegyek között még megvan a Paradicsom. Léteznek olyan utak, amelyeken évtizedekkel lehet visszamenni az időben, a templomok néhol még meszelt fehérek, a parasztházak tornácosak. Az isten háta mögötti szegénység hosszú időn át megőrizte romlatlannak a tájat, s ez ma a falusi turizmus legnagyobb vonzerejét kölcsönzi e vidéknek. Miközben a székesfőváros elegáns kávéházaiban és életidegen propagandacentrumaiban a ráncolt homlokok mögött a nemzethalál spekulatív víziója kísért, a végeken – tudomást sem véve az ideológiai csatározásokról – módszeresen építkeznek. Füzéren, a korona hajdani őrhelyén az Árpád-házi várat újítják fel, a festői Kőkapun szálloda épül, a stílusosan rendbe tett kékedi kastély hosszúkás istállójában tekegolyók görögnek, Telkibányán és Füzérradványban tetszetős panziók nőttek ki a földből, utóbbi helyen az Ybl Miklós tervezte Károlyi-kastély nagyobbik fele is újfent a régi pompájában ragyog. Sárospatakon ugyancsak felállványozták a várat, nem messze a Makovecz Imre által megálmodott pogány katedrálistól, az Árpád Vezér Gimnáziumtól, ahol még a nagyszünet is élményszámba megy. Nehéz errefelé olyasmit állítani, hogy ne bizakodnának, ne tervezgetnének az emberek. Bizonyára így volt ez régebben, a porcelánmanufaktúrák és az ércbányászat korában is – csak épp nem kapták meg az itt élő emberek azt az országos támaszt és figyelmet, amit ők is éppúgy megérdemelnek, mint a pannon részek lakói. A vándor már csak ezért sem győzi csodálni a telkibányai múzeumban a nyugalomba vonult bányászok babramunkájával született miniatűr remekműveket, amelyek szimbolikusan zanzásítva szolgálnak ezzel az életörömmel. Errefelé nem hajót építettek a palackban, hanem bányamakettet: tárnákkal, hangyányi gépezetekkel, pöttöm bányászfigurákkal, több szinten láttatva a föld alatti varázsvilágot. Ezeket a páratlan műalkotásokat „türelemüvegeknek” nevezték, s ha hinni lehet a zempléni muzeológusoknak, a világon itt készültek a legparányibb ilyen konstrukciók. Az íróféle ember a saját pepecselését is óhatatlanul efféle türelemüvegnek látja – példázatunkban azonban fontosabb, hogy a zempléni teremtő kedv a jelek szerint kiszabadult a palackból: azt manapság nem csupán a hollóházi szellem képviseli, de az idegenforgalmi „ébredés” is. Már nem a föld alatt, hanem a föld felett kínálja magát az új aranybánya…
*
A pécsi jogásznap vendége volt a minap Bajor Imre, a nemzet bohóca – tudósít a Blikk. A nagy példányszámú, igényes orgánum szavahihetőségét nincs ok kétségbe vonni, így alighanem minden szakasztott úgy történt, ahogyan írják: „A show végén Bajornak sikerült olyat produkálnia, amelyen a közönség sírva röhögött. Ő ugyanis tíz-tizenöt percben eljátszotta azt a részeg falusi bunkót, aki lenyelve saját hányását, nem volt képes kinyögni, merre is van a kultúrház.” Ne búsulj, jurátus Magyarország! Vége a sírva vigadásnak – felváltja a sírva röhögés. Jó kezekben van a jövő jogásznemzedéke, mert azok szállítják neki a kultúrát, akik valóra váltják leglidércesebb lázálmait.
*
Válts sebességet – de vigyázz: sohasem rükvercbe! Ami a műszaki műveltségét illeti, ezt akár Széchenyi István is tanácsolhatta volna – feltéve, ha az ő korában létezik már a sebességváltó. S jóllehet az igába fogott gőzgép, a korszerű lóversenysport vagy a lánchíd (mint forradalmi építészeti technológia) is olyan gondolkodásbeli újdonság lehetett akkoriban, amihez szükségeltetett valamiféle veleszületett fogékonyság – a XXI. századi Széchenyit mégis legalább olyan nehezen tudjuk elképzelni a világhálón szörfözgetve, mint mondjuk Petőfit rapszövegíróként. Egyáltalán: Széchenyit nehezen tudjuk elképzelni. Látjuk egyfelől a szobrot, „a legnagyobb magyart”, az építkezőt és a minisztert, aki arisztokrata létére megalkotta hazai földön az eszményi polgár prototípusát, amely ideál mindjárt elérhetetlenné is vált a nyomában sorjázóknak – másfelől látjuk az esendő, szeszélyes embert, az életút végén Döblinggel meg a zavarba ejtő életművel, ami egyszerre foglalja magába a Hitel, Világ, Stádium alapvetését és az aranybetűs történelmi sorsfordulókat olykor észre sem vevő naplójegyzeteket. Csak csodálni lehet tehát Bereményi Géza és Can Togay bátorságát, hogy ők legalább megpróbálták elképzelni Széchenyit. (Mozgófilmen egyébként nem előzmény nélkül: fölsejlik emlékezetünkben egy lassúdan mesélő televíziós sorozat, amelyben Huszti Péter alakította Stefi grófot, s Piros Ildikó volt Crescence.) A Hídember filmváltozata a születésnapi díszbemutatóig még várat magára, a forgatókönyv azonban könyv alakban már kézbe vehető – ez a szöveg pedig azt a sejtelmet erősíti meg: semmi nem olyan egyszerű, mint ahogy a történelemkönyvek állítják. Széchenyi megközelíthetetlen a szokásos életrajzi filmek sematizmusával – nem is csoda, hogy eddig igazán komolyan nem is tettek kísérletet a megközelítésére. Bereményi szerint ez a film nem készülhetett volna el korábbi korokban – most viszont valószínűleg olyan lesz, ami nem adja meg magát a fekete-fehér értelmezésnek, a felületes cédulázásnak. Miként a nemzeti színházbeli Tragédia legkevésbé sem lett kurzusdarab (inkább posztmodern műhelykísérlet); a Bánk bánról pedig (a zsarnokölő tematikával!) még a legmegveszekedettebb kritikusai sem állíthatják, hogy kurzusopera volna; a forgatókönyvből ítélve a Hídember sem kurzusfilm. Vagy ha igen, akkor annyiban, hogy ez a mostani éppen olyan útkereső éra, mint amaz – s éppúgy nem kedveli a tétovaságot, miként Széchenyi kora. S ha azon tűnődünk, hidat teremt-e Széchenyi személye a XIX. és a XXI. század között, arra a megállapításra juthatunk: a hídon mindig át kell menni – ehhez azonban az kell, hogy legyen híd.
*
Akasztó ember házában nem illik kötélről beszélni.
Elküldték Biden volt külügyminiszterét egy New York-i strandról
