A király hintója

Most volt a születésnapom, mivel lepjem meg magam, ha utólag is és szerénytelenül, mivel az én lelkem is „közvagyon”; kerestem-kutattam e kincsestárban, és egy gyönyörű történetet találtam. Nem rólam szól, így a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad, ha közreadom, vagyis ünnepelek is, és nem borzolom a kollégák irigységét és hiúságát. Mert a költő hiúsága nem olyan, mint a normális embereké! Mondhatnám úgy is, hogy munkahipotézis, muszáj hinnie, hogy ő a legjobb, mielőtt még egy szót is leírna, még így se biztos, hogy jó lesz, amit írt. Ezért fohászkodik annyit a múzsához, hízeleg és udvarol neki, hogy csókolja homlokon, vezesse a tollát, adjon ihletet, vagy legalább mutassa meg a térdét. Ne tessék mosolyogni, nagyon nagy a tét, a világot nyeri, akit megcsókol a múzsa, plusz a halhatatlanságot. Nincs még egy pálya, ahol ennyi bizonytalanság, ennyi véletlen és isteni kegyelem között születik meg a mű, sokszor még az alkotó sem tudja, hogy hogyan csinálta. Muszáj neki istenülni, mert alkotás közben oly gyámoltalan, mint az albatrosz a fedélzeten. Ezt is egy nagy kolléga árulta el nekünk.
A közönség persze nehezen tűri ezt az istenülést, a kopott kabátú gőgöt, a parázsló szemű révülteket, a fennhéjázó vajákosokat, a legjobb esetben kiröhögi őket. A rosszabbik esetben elégedetten figyeli az élhetetlen vergődést, kajánul nyugtázza, hogy otthon vannak az égben, de nincsenek otthon a földön. Egy költő legyen áttetsző! – hangzik a verdikt, vagyis csak nyeljék az éhkoppot, vagy lessék a mannát, vagy dolgozzanak. Az érintettek meg úgy védekeznek, hogy nyájba tömörülnek, véd- és dacszövetséget alakítanak, hogy ha egyszerre húzzák a vonót, hátha jobban hallatszik a hangjuk, mint a száztagú cigányzenekarnak. S titokban abban reménykednek, hogy a mennyiség egyszer átcsap minőségbe.
Könnyű gúnyolódni, intem magamat, meg rontani a szakma becsületét, inkább mondd el, hogy te hogyan csinálod. Nos, a szakma becsületét nem én rontom, s először azt mondom el, hogy én mit nem csinálok. Nem húzom egyszerre a vonót, szólózok, ehhez istenadta jogom van, és csak neki tartozom elszámolással, s vagyunk még egy páran így; nem tömörülök, egyedül ülök a papír előtt, mert ez nagyon magányos mesterség, az életemet pedig megoldom sok-sok munkával. És fennen hirdetem, hogy csak a mű számít, csak a művet kell felmutatni, ügyes-bajos dolgaimmal, életemmel nem szabad terhelni a közönséget.
Hogy most mégis kivételt teszek, azt vedd úgy nyájas olvasó, hogy koccintottunk a születésnapomon. A történet, amit elmesélek, szintén egy születésnapról szól. Hans Christian Andersen, a nagy dán író ünnepelte a születésnapját, április másodikán. Nem tudom megállni, hogy el ne áruljam: én is április másodikán születtem! Erről nem tehetek, erről csakis az istenek tehetnek, de azért ez jelent valamit, ha mást nem, akkor annyit, hogy igyekszem a porban a lábnyomába lépni. Nos, Andersen egy kis utcában lakott, s e jeles napon a király érte küldte az aranyozott hintóját, hogy vigye el a palotába az írót. A nép kitódult az utcára, megéljenezte Andersent, a hintót és a királyt. Ugye, milyen szép? Én is egy kis utcában lakom, behunyom a szemem, és erősen elképzelem a hintót, mi az nekem. Minden úgy történik, mint a mesében, a hintó megjön, az utca népe éljenez, és én beülök Andersen mellé. Ám, alig hogy elindulunk, különös menet vonul, elborzadva nézem, hogy mennyien futnak a hintó után. Csattog a foguk, vérben forog a szemük, jönnek a Bajza utcából, a Kecske utcából a posztmodern hasbeszélők, a népi dilettánsok, a régi Tűztáncosok, az új veteránok, az elnökök és alelnökök, a verselgető szakszervezeti bizalmik, csörgetik a kitüntetéseket és előreszegezik a tollukat, mint a szuronyt.
Ne törődj velük – súgja Andersen. – Úgyse érnek utol! Inkább azon törd a fejed, hogy mit mesélsz a királynak. Mosolyogva sorolom: majd azt mondom, amit Lópici Gáspár üzent a gyerekeknek, hogy ne tépjék le a plakátot, mert az az utca hírmondója. Meg azt, hogy itt van, megjött Bagaméri, a fagylaltját maga méri! Meg amit a bátor Tintanyúl mondott, hogy mindennap megeszek egy postást, meg egy kéményseprőt, meg egy parkőrt! Meg hogy milyen okos, milyen ügyes a Legkisebb Ugrifüles! Meg amit a kiscsacsi mondott Mirr-Murrnak: azonnal köpd ki a legyet! Meg amit Oriza-Triznyák mondott: nem vagy bengáli tigris, de ez nem olyan nagy baj. Meg amit Sün Balázs mondott: kicsi nékem ez a ház. Meg amit Berci béka mondott: Berci béka szabadon sír és szabadon nevet! Meg amit Dani kacsa: eltáncolom nektek a kacsacsacsacsát. Meg amit Pintyőke cirkuszigazgató mondott: művészt faragok belőletek ezzel a két kezemmel. Meg amit Ágacska mondott: nincs szebb, mint a barátság! Meg amit a Nagy Ho-ho-ho-horgász mondott: reszkessetek halacskák! Meg amit Süsü mondott: ó, ha rózsabimbó lehetnék! Meg amit Süsüke mondott az öreg Mindenesnek: megőrülök a harmadik fejedtől! S amit az öreg Mindenes válaszolt: én is megőrülök a harmadik fejemtől, de muszáj együtt élnem vele. Meg amit Süni mondott: mi ez, fogkefevirág? Meg amit Sebaj Tóbiás mondott: sebaj! Meg amit Töf Töf elefánt mondott: töf, töf! Ennyi elég lesz? Andersen bólogatott: egyelőre! De még élsz!
Hogy csak álmodtam az egészet? Miért ne álmodhatnék valami szépet a születésnapomon! Eddig mindig csak nektek álmodtam, ha tetszik, ez is a tiétek!